A blog címe egy népdalnak köszönheti a nevét. Szederinda rinda - ez ismétlődik többször is a vidám hangulatú énekben. Ha nem ismered, vagy ha igen, de megint kedvet kaptál hozzá, akkor ITT meghallgathatod. A célom egy kedves, bohókásabb név adása volt. Talán sikerült.
Már jó ideje érlelődött bennem a gondolat, hogy le kellene vetnem azt a rengeteg pozitív, apró mozzanatot, ami történik velem nap mint nap. Sajnos hajlamos vagyok sok-sok mindent elfelejteni. Főképp azokat a szituációkat sajnálom, amiken jót nevettem, amik örömmel töltöttek el. Annyi érdekes dolog vesz körül és annyi különleges emberrel keresztezzük egymás útját! Jó érzés visszaemlékezni... Éppen ezért kell megörökítenem valamilyen módon a sok apró-cseprőséget. Hogy megmaradjanak. Hogy energiával töltsenek fel a mélabúsabb napjaimon.
Szeretek írni, jó érzés, egyfajta terápia, csak ritkán veszem rá magam, szóval ez is indokolja a jelenlegi kis projektemet. Hátha a blog hatására gyakrabban kerítek sort arra, hogy kiéljem grafomán hajlamaimat. Persze a stílusomon van még mit csiszolni, de igyekszem. Azt hiszem, izgalmasabb blogon keresztül pötyögni, mint csak a laptopomba. Ugyanis egy idő után elszállhatnak az anyagok (már nem egyszer fordult velem elő), plusz talán néhány olyan számomra ismeretlen valaki is rábukkanhat erre a blogra, akinek adhatnak valamit a soraim. Nincsenek nagy illúzióim, nagy népszerűségre nem számítok, különösen hirdetni se fogom ezt az oldalt, maximum néhány barátomat invitálom majd ide nézelődni. Ha valaki magától rátalál és megfogja valami, ami itt fog szerepelni, annak csak örülni tudok. Nyugodtan fel is veheti velem a kapcsolatot. :-)
Na és hogy miért éppen a szeder, arra van egy másik indok is. A múlt héten volt egy csodálatos élményem, amire szeretnék mindig emlékezni. Alapvetően szeretek szedret szedni, talán jobban is élvezem a szedés folyamatát, mint a habzsolásét. Felemelő érzés, amikor séta közben rálelsz egy-egy bokorra teli fekete vagy sötétkék szemekkel. Szeretem a 'vadszedret', ami alacsonyan nő, inkább kékes a színe és kicsi szemű. Szeretem a nagy méretűt is magasabb bokrokon, ami édes és zamatos. Ha savanykás, az se baj. Gyakran alul lapulnak meg a legjobb szemek megbújva a levelek között. Ezt sose értettem egészen, hogy hogy lehet, hiszen ott kevésbé éri őket a nap. Szeretem, amikor csupa lila a kezem, a körmeim és az arcom, azaz maszatos leszek. Akár egy bűntény nyoma, mindig erre gondolok. :-) Már hagyomány apukámmal, hogy egy közeli erdő mellett szedret gyűjtünk minden évben. Viszünk néhány ételes dobozt, és azokat - ha szerencsénk van- színültig megtöltjük a finom gyümölccsel. Néha megszúr a tüske, hiszen nagyon védi magát ez az előkelő növény! Olykor a hajam akad be a karmai közé, és nehéz kiszabadulni. Mégis megéri. Jó érzéssel tölt el, amikor telik a kis láda.
Múlt kedden kimentünk apával a megszokott helyünkre. Ez számomra hatalmas élmény. Nehezen járható úton lehet megközelíteni az úti célt, előtte átvágunk egy kedves falucskán, hazafelé pedig megkerüljük a kedvenc kishegyemet… Ez alkalommal rengeteg szedret találtunk. Az ízük néha semmilyen volt, máskor igen ízletes. Ráakadtam szép nagy szemekre is. Sokáig szedegettük őket.
Van egy kicsi forrás a bokrok mellett, ami elég elhanyagolt állapotban van. Nagyon természetközeli, zöld és csendes. A dolgunk végeztével leültünk a fák árnyékába, ahol egy piknikező asztal áll, amit nem sokan használhatnak. Apukám hozott két főtt kukoricát, amit jóízűen elmajszolgattunk. Majd, ami nagy ritkáság, apa megállás nélkül mesélt, anekdotázott a már halott testvéreiről, a régi munkahelyén történt vicces eseményekről, a bolondos kollégáról, aki megette egy másik üvegszemét, egy másikról, aki a BKV ellenőröket meghökkentő módon kezelte le...stb. Nagyokat nevetett. Olyan jó volt látni és hallgatni őt! Annyira különleges volt számomra ez a pár óra ott együtt, kettesben a természetben.
