Mar nagyon arvalkodik ez a blog... Ezt a kepet a mult het elejen keszitettem. Szeretem a szineket. A szolo is tiri-tarka, amikor erik. Erdekes megfigyelni a folyamatot, hogyan alakulnak at hamarosan sotetkek, edes szemekke a furtokon. Amikor igazan sikerul lelassulnom, akkor van idom kemlelni a termeszetet. Sot, mondhatjuk, hogy a termeszet az, ami a leginkabb segit kikapcsolni, megallni. A kozelunkben talalhato egy napsutotte ret egy pillangoval teli dombocskaval. Onnan ralatni a kicsi hegyekre, a kapolnasnyeki templomtoronyra es a napraforgo mezore is. Igaz a napraforgok mar lehajtjak a buksijukat, es nem sargallanak olyan szepen, mint egy honapja, akkor meg igazi Van Gogh festmeny volt a latkep, ahogy egy olasz ismerosom mondta, akinek atkuldtem egy fenykepet a helyrol. Azert persze meg mindig bajos. Szeretek neha kijarni ide. Legutobb az egyik noveremmel uldogeltunk es beszelgettunk itt sokaig.... Mindkettonknek kedves emlek. A ciprusi baratommal a naplementet csodaltuk meg innen par hete. Az unokahugommal tavaly futkostunk le a lejton, nemreg pedig egy szep vadviragcsokrot szedtunk itt. Apukammal atsetaltunk egyszer Vorosmarty szulohazahoz, es ehhez at kellett szelnünk a retet. Egy alkalommal a testvereimmel es az unokahugommal is megindultunk, hogy megtegyuk ezt az utat, am 2 kutya elkezdett szaladni felenk. Nagyon megijedtunk! Szerencsere baratsagosak voltak, es nem bantottak minket, de visszafordultunk. Azota kicsit tartok attol, hogy egyedul boklasszak erre, am neha elofordul, hogy egymagamban setalok ki, hogy elcsendesedjek egy kicsit.