Ez a januári időszak nem a kedvencem, ezt már tudom egy ideje.  Egyetemista és főiskolás koromban a stresszes vizsgaidőszak, az államvizsga és a szigorlat kötődött hozzá. Tavaly januárban kezdett el először kattogni az agyam az önkéntes projekt végének közeledésén, a mi lesz tovább kérdésén... Búskomor hónap, a negatív gondolatok könnyen ellepnek.

Idén (is) "zord" az idő. Az elmúlt napokban bizony hideg volt, mínusz 7-8 fokig is lement a hőmérséklet. Errefelé sokszor esik az eső, viszont a hó, ha egyáltalán van, nem marad meg sosem. Most épp egy kicsit 'porcukrozott' a táj, de az előrejelzések szerint ezt a pár mm havat hamarosan el fogja mosni az eső. A napsütés hiánya mindannyiunkat megvisel, kész öröm, amikor napfényre ébredek és világos van. Ezen a héten egyik nap az ágyamban fekve követhettem, ahogy egyre emelkedett az égbolton a vörös napkorong - meg se kellett moccannom, hogy szerencsém legyen ehhez a szép látványhoz.

Ez a januárom a munkáról szólt.

Alapból emberhiányunk van, ám Zalán kollégám kéthetes betegszabadsága miatt még kevesebben voltunk. Teljes egészében ügyfélszolgálatoztam, a többi munkámmal nagyon elmaradtam. Ahogy Zalán visszatért, Blanka ment a kiérdemelt szabadságára, így megint nem volt teljes a csapat. Sokat kellett túlóráznunk, volt olyan hét, amikor minden nap tovább bent maradtam, nem egyszer 1,5-2 órát is. Igazán fárasztó és stresszes volt. Múlt héten akadt egy olyan nap, amikor egyedül voltam az irodában, Adri pedig otthonról dolgozott, onnan segített nekem, ill. az olaszok is odafigyeltek rám (csakúgy mint előtte, amikor Blanka és én voltunk kettesben). Múlt pénteken pedig a munkaidőm lejártakor, 6-kor, még több, mint 80 olvasatlan levél sorakozott a postafiókomban. Nem volt programom: Ewelinával már többedjére nem sikerült összehoznunk a találkát, mindig közbejött valami (ez nem esett jól). Fáradtnak nem éreztem magam, úgyhogy fél 9-ig dolgoztam, hogy ne görgessem tovább hétfőre az elintéznivalókat. A cseh kollégámmal háromnegyed 9-kor zártuk be az irodát.  Ilyet nem akarok gyakran csinálni. Blanka és Adri munkaalkoholisták, nekik ez az egész rendkívül fontos, nagyon hajtják magukat, néha még szombaton is dolgoznak. Én is képes vagyok arra, hogy a munkának éljek, ill. dolgoztassam magam, de nem biztos, hogy ez jó dolog. Ám tény, hogy hétfőn örültem, hogy letudtam a pénteki leveleket, büszke voltam magamra, mert aznap is volt bőven mit csinálni, szóval néha valóban indokolt a túlórázás.

Apropó, ha már a túlórákról beszélünk! 2 hete tudtuk meg, hogy az összes túlórát, amit januárban gyűjtünk, ki kell vennünk még ebben a hónapban. Azt hittük, ezeket már bármikor felhasználhatjuk az évben, de nem. Már a decemberi túlóráimból kikértem két napot január végére, és mivel januárban még egy napnyi összegyűlt, azt is hozzájuk biggyesztettem. A héten tudtam, hogy nem szabadna már túlórázni, de így is sikerült, mert egyszerűen nem értem a feladataim végére.  Magunk alatt vágtuk a fát, ha túlóráztunk, de ha nem, akkor is. Vagy legalábbis ezt gondoltuk, aztán a valóságban lehet, hogy lazábban is kezelhetnénk ezt. A jövő héten viszont, ha törik, ha szakad, rövidített munkanapokat kell csinálnom, mert még a szünnapok ellenére is van majdnem 4 órányi pluszom, amiknek csütörtökre le kell nullázódniuk, bár már megint korántsem lesz teljes a létszámunk: 2-en ill. 3-an leszünk.

Szót kell ejtenem arról is, hogy nem vagyok fizikailag a toppon szilveszter óta, azaz már eléggé elhúzódik: macskaszőr allergiával indult, majd átcsapott megfázásba. Sokat köhögök, néha tüsszentek. Volt is egy olyan nap, amikor itthonról dolgoztam, az is érdekes tapasztalat volt. Tegnap jutottam el orvoshoz: makacs voltam idáig. Felírt 3 gyógyszert és fertőzést talált a torkomban. 

Hajlamos vagyok a savanyú uborkaságra. Olykor magányosnak érzem magam, hiányzik egy társ. A lakótársaimmal nulla a kapcsolatom. Karolina csak akkor szól hozzám, ha valami problémája van: pl. nem csuktam be a fiókot a konyhában, amúgy nem kérdezi sosem, hogy hogy vagyok stb. Néha úgy vélem, nincsenek igazi barátok körülöttem, nem mindig élvezem azok társaságát, akikkel vagyok. Egyedül kívánok lenni, de az se mindig esik jól. A country managerünk megint itt volt egy hétig. Többször találkoztunk munkán kívül, de nehezen oldódtam fel a társaságában. Sajnos ez a munkában is így volt: azon a héten rengeteget hibáztam és az önbizalmam igencsak a padlón volt, pedig egy jó fej, fiatal, bár kissé szigorú lányról beszélek.

Na, de elég a negatív szekcióból, ugyanis pozitív dolgok is történnek nap mint nap! :-) 

Amit elsőként kiemelnék most az a szünetem. Már nagyon vártam. Három kerek nap jár nekem a decemberi és a januári túlóráimból, plusz a hétvége is itt van, azaz egymás mellett 5 nappal gazdálkodhatok. Először úgy éreztem, nem akarok én januárban vakációzni: hideg van, vagy helyette lehetett volna a karácsonyi szünetem hosszabb, stb. Most viszont érzem, hogy nagyon kell nekem ez az ajándék szünet. Ez az elmúlt pár hét leszívott. Teljesen egészséges se vagyok. 5 nap azért már elég ahhoz, hogy kipihenhessem magam és több mindenre jusson idő. Írtam egy hosszú listát, hogy mennyi mindent lenne jó csinálni, ha esetleg nem volna hirtelen ötletem, akkor legyen ihletem, mit is kezdjek magammal. Lazán kezelem a dolgot, eddig csak spontaneitás volt. Ez már a harmadik nap estéje.

Csütörtökön kényelmesen felkeltem, készítettem egy bőséges tojásrántottát, amit a konyhában ülve a Helló, tesó! sorozatot és az Agymenőket bámulva fogyasztottam el. Bementem több, mint egy hónap után a POLITES-be, ahol kedvesen fogadtak az emberek. Volt szerencsém megismerni Lenkát, a legújabb önkéntest. Nagyon szimpatikus és láthatólag én is neki. Később Ewelinával vásároltam: vettem két nadrágot, egy jó meleg sálat és pulóvert. Ezt követően pedig pihentem, újra megnéztem a pár éve látott Agymanókat. Az este sajnos szomorú hírrel szolgált: megkönnyeztem János, a családunk barátjának halálát, akinél kevés tiszteletre méltóbb, jobb és jobb sorsra érdemesebb embert ismertem.

A péntekem igazán vidám nap volt. Délelőtt spontán mód leszerveztünk egy találkozót Andrea barátommal. Megreggeliztünk egy kávézóban és nagyot beszélgettük. Együtt benéztünk a POLITES-be, ahol segítettünk egy workshopra való készülésben (vagdosnunk kellett). Nem így terveztem, de végül az egész délutánt ott töltöttem, csak 8 óra körül mentem el onnan. Pizzát rendeltünk, csacsogtunk, élveztük az iroda barátságos hangulatát, örültünk a betérő ismerősöknek. Martyna, a nowogardi barátnőm jelezte nekem, hogy a városban lesz, így hát vele is összefutottam, megittunk 4 kicsi, különleges sört (bár nem szeretem ezt az itókát, de ezek ihatóak, kézművesek voltak), és jót beszélgettünk a nap lezárásaként. Kellemesen elfáradva jöttem haza. Nagyon élveztem ezt a napot: sok kedves ember társaságában telt. Ebből látszik, hogy valójában mennyire igénylem mások társaságát.

Ma pedig az előző éjszakákkal ellentétben nagyot aludtam végre, majdnem 13 órát. Rendkívül kipihent is vagyok. Főztem hagymalevest és készítettem tortilla-t, Agymenőket néztem, sok WMN cikket olvastam, böngésztem a Facebookot és nagy nehezen a boltba is leugrottam. Igazi lazulós, lustálkodós nap. Néha ilyenkor szorongok és úgy érzem, produktívabbnak kellene lennem, de rászóltam magamra: valamelyest beteg vagyok, tegnap elég tartalmas napom volt, kell a nyugalom, az üresjárat is a személyiségfejlődéshez, az energiagyűjtéshez.

Meglátjuk, a maradék két nap mit hoz. Holnap bűvész show-ba megyek, az már fix. Csütörtökön vettem meg rá a jegyet. Blanka is jön, ill. hívtunk pár embert, kiderül, ki csatlakozik még hozzánk.  Most békés, vidám vagyok. :-)

A hétköznapokban mi segített mostanság?

-      Ha esik a hó, mindig felvidulok.

-      Madáreleséget raktam az ablakomba. Kétszer láttam madárkát ott.

-   A munkahelyen érzem, hogy szeret a csapatom: Blanka és Adri mindenképp közelebb került hozzám az elmúlt hetekben. Támogatjuk egymást, ahogy tudjuk, főleg Blankával.

-      Megismertem pár új embert. A munkahelyre érkeztek újabb kollégák a spanyol és a portugál csapathoz. Mosolygós lányok. Múlt héten Luan barátommal és két barátjával sétáltam egy nagyot: jóban lettem ezekkel a lányokkal is.

-      Elkezdtem sportolni. Eddig 5 alkalmat tudtam le a havi 8-ból. Szeretném, ha meglenne a 8, de pl. ma a pihenést fontosabbnak éreztem. Szeretem a PILATES-t és felemelő, amikor az edzőterem után kellemes fáradtságot érzek. Szimpatikus a klub, ahová járok.

-   Voltam thai masszázson. Mmmm remek volt. :-D

-      Próbáltam a csokiadagomat leszorítani, miután Adri rengeteg édességét befaltuk. A múlt hét sikeresnek mondható ilyen szempontból.

-      A radiátornak dőlve jól ki tudok kapcsolódni. A fotelem is nagyon kényelmes esténként.

-      Néha vannak kedves ügyfelek, akiknek tényleg tudok segíteni. Talán egyre több ügyet tudok megoldani. Gyorsan telik a munkaidő.

-      Jó sétálni.

-      A szobámat mindig rendezgetem, igyekszem mindig kényelmes és barátságos környezetet kialakítani. Az asztalomat már több helyre elhelyeztem, hogy megtaláljam, hol a legideálisabb lennie. Térképeket ragasztottam a falamra. Be kellene szereznem lámpát, mert nincs elég fény olvasáshoz.

-      Szeretek finomakat enni (sajnos?), de igyekszem másféle örömökkel is pótolni ezt.

-      Már most tervezhetem a következő szünetemet, hiszen két hét múlva megint lesz egy teljes hetem, amit ezúttal otthon töltök. Azt szeretném jobban megszervezni, mint a karácsonyi otthonlétet, hiszen annak megszervezése nem volt annyira rózsás több szempontból sem. Még ki kell találnom, hogy ezúttal hogyan is csináljam. + Hiányoznak a hegyek, otthon szeretném látni a dombjainkat (nemcsak a Velencei- és a Budai-hegységet a kocsiból vagy a vonatról). Remélem, több hó fogad majd, mint amivel itt van dolgom.

-      A lengyel órák jókedvűen telnek, bár mindig nagyon fáradtan esek a Skype elé szerda esténként.

-   Voltam két olyan beülős helyen a városban, ahol még nem jártam.

Céljaim:

-      Szeretnék jobban nyitni az emberek felé, mostanában talán begubóztam, bár ez ilyen időszak valószínűleg a legtöbbünk számára.

-      A sportolást fenntartani.

-      Kicsit fogyni.

-      Hobbikat találni.

-      Minden hónapban lehetőleg 1-2 szabadnapot kivenni, hogy ne sokalljak be és legyen még egy dolog a hónapban, amit lehet várni. (Nem lehetetlenség.)

-    Élvezni az ittlétet, nem belesüppedni a negatív gondolatokba, hiszen ez átmeneti életszakasz, amiből a legtöbb tapasztalatot kell kinyernem és ki kell használnom, amíg itt vagyok. Alapjáraton mindig kirántom magam a sajnálkozásból.

-  Több kulturális eseményen szeretnék részt venni, jobban bevonódni a város életébe.

-      Tavasztól sokat csatangolni a régió városkáiban.

A kép forrása:  http://www.farkasnora.hu/medve/archivum-2015.html

Tegnap este lefekvéskor szembejött velem egy érdekes cikk a rák kutatások fejleményeiről. Egyre több tudása van a professzoroknak róla, egyre inkább érzik, mire kell koncentrálniuk, hol kell a válaszokat keresniük. Remélhetőleg, egyszer sikerül az emberiségnek hatékonyabban felvennie a harcot ezekkel a különféle "bestiákkal" (értsd: rákos sejtek).

E kis olvasmány hatására rám telepedett a gondolat, hogy igazából mit teszek azért, hogy egészséges legyek. A cikk is írja, hogy ha 120 évig élnénk, amire kódolva vagyunk, akkor előbb-utóbb mindenki rákossá válna a környezetszennyezés miatt. Sok minden tehát nem rajtunk/rajtam múlik. De van, ami igen.

Folyamatosan szenvedek a sport beiktatásával a napjaimba. Középiskolás koromban a heti 3 kemény torna óra, melyet a tanárunk igen csak komolyan vett, kordában tartott engem. Azóta se voltam olyan edzett, mint akkor. A húszas éveimet az ülés és a mozgásszegénység jellemzi egyértelműen. Jó, szeretek nagyokat sétálni és nem okoz problémát a tömegközlekedés mellőzése. Néha meglep, hogy másoknak a hosszú séta mennyire nem megszokott. Hozhatnék ellenpéldákat az életemből, amikor kísérleteket tettem a sportos életmódra, de tény, ami tény, nem sikerült sosem bevezetnem a rendszerességet. A Velencei-tónál könnyű: adott, hogy minden nap tekerjek egy kört a bringával valamerre. Csak hát nem töltök ott sok időt. Tavalyelőtt egy hónapon keresztül minden nap pilates-eztem otthon 10 percet és heti párszor még edzőterembe is jártam. Utána leestem egy lépcsőn, egy darabig pihentetnem kellett a térdem, utána nem sikerült visszaállnom.

Amikor visszajöttem Lengyelországba, megint csak elterveztem, hogy mozogni fogok. Egyfajta szabadidős és közösségi lehetőségként tekintettem rá. Először időt akartam adni magamnak, mert túl sok új dolog vett körül, nem voltam erős lelkileg. Aztán beleszoktam az itteni új mindennapokba, de jöttek a kifogások az örökös fáradtság miatt. Elfáradok a munkában, plusz túl sokat is terveztem be a heti egyszeri önkénteskedéssel, lengyel órával plusz ott van még a heti 1-2 "esti" műszak, ami mindig változó időpontban van. Nehéz úgy energiát fordítani önmagamra, a testemre, ha szinte minden napra van valami program, ha állandóan csak este érek haza. A szombatok felét sokszor végig alszom, aztán takarítani, főzni kell, jó lenne találkozni néhány barátommal vagy valami programot csinálni... Igen, baromira nehéz időt találni. Persze nem lehetetlen. Pedig sokszor fáj a hátam a sok üléstől, sokszor vagyok stresszes és feszült a munka közben és után. Tehát szükség lenne rá. Valószínűleg a prioritásaimmal van a baj, sőt biztos. Most januártól él a sportkártyám, amit a cégtől kapok. Havi 8 alkalommal mehetek városszerte több helyre, többféle sportot végezni. A fizetésemből levonnak kb. 4500 Ft-nak megfelelő értéket. Heti kétszer kellene mennem, hogy meglegyen a rendszeresség és a 8 alkalom is kijöjjön. Ezen a héten nem jutottam el, pedig szerettem volna. Most velős az indokom: beteg vagyok. Szóval az egyik kihívás az életemben, mint oly sokaknak, hogy mozogjak. Mindig jólesik, mikor csinálom, érzem a pozitív hatásait, ismeretes a számtalan jótéteménye, szóval időt kell rá találnom, kár ragozni is a témát. Valahol izgalmas ez a kihívás. Vajon sikerül-e teljesítenem a havi 8 alkalmat?

A következő az étkezés. Sajnos túlságosan szeretem a csoko-csoko-csokoládét. Gombóc Artúrral pacsizhatnék egy nagyot. Sokszor ez az örömforrásom. Tegnap egy nehéz munkahetet hagytam magam mögött és a munkából kilépve (vagy is már előtte) úgy éreztem, kell valami. Csoki. Gyakran nyúlok ehhez az "eszközhöz", ha valami ajándékot akarok magamnak adni. Gyakran túlzásba viszem. Ezen kívül ott van a főzés. Igyekszem örömömet lelni valamilyen étel kotyvasztásában. Szerintem jópofa hobbi recepteket keresgélni, újdonságokat kipróbálni. A múlt héten csomó salátát találtam, alapanyagokat vettem hozzájuk és egy-két könnyű fogást el is készítettem. A nap jó kis levezetése is lehet, hogy hazajövök, főzök valami finomat, ráadásul 1-2 napra előre. Az még jobb érzés, ha tudom, hogy aznap nem kell főznöm, mert már előző nap ezt megtettem. Tehát igyekszem hobbiként tekinteni erre, de néha fárasztó kitalálni, hogy egyáltalán mit alkossak, bevásárolni és még megalkotni... Ez főleg a hét közepén kín. Annyi feloldozást adtam magamnak, hogy heti egyszer vehetek valahol ebédet. Például szerdán. Vannak hetek, amikor "jobb" vagyok: azaz szinte minden napra sikerül főznöm, összedobnom valamit, máskor jobban elúszom. Ez a hét most a "jók" közé tartozik, de ne felejtsük, hogy kedd pl. szabadnap volt. Na, de nem kisebbítem az érdemeimet. Olykor a vegetáriánus életmód is előttem lebeg. Mi lehet abban a húsban, amit eszünk? A tojás, a tej, a hal sem egészséges. A műanyag pohárkájából enni a joghurtot: vajon beleivódik a műanyag a joghurtba? Csupa szemetet viszünk magunkba. Valójában a paradicsomban is ki tudja, mennyi oda nem illő dolog van akár csak a talajszennyezés miatt. Valahol kétségbeejtő ezekkel foglalkozni. Teljesen hunyjunk szemet e felett? Végül is én is ezt csinálom, ez a legegyszerűbb + nehéz eligazodni már abban, hogy mi volna a helyes, a legjobb megoldás.

A lélek. Egyre több helyen hangoztatják az önmagunkba mélyedést, önmagunk megismerését. Szerintem ebben jó nyomon járok. Világéletemben érzelmes voltam és sokat gondolkodtam és elemeztem önmagamat is. Az elmúlt években jobban meg is élem az érzéseimet, merek már mérges lenni vagy épp sírni. Ez utóbbit égőnek éreztem kamaszként. A saját igényeimre is egyre inkább összpontosítok és igyekszem nem a "társadalomra", "másokra" hallgatni vagy másokhoz igazítani a szabadidőmet, olyan emberekre szánni energiát, akik tényleg érdeklődnek irántam stb. Jócskán van még hová fejlődnöm, nem ismerem kellőképp önmagamat, ezért gondolkodom terápián is. Ma egy különleges önismereti csoportról olvastam. Egyszer belevágok valami ilyesmibe, ha otthon leszek. 

A lelassulás megy már nekem. Kimondottan lassú embernek tart a környezetem. Egyrészt van egy nagyon pörgős énem - volt olyan időszakom, amikor folyamatosan mászkáltam, képtelen voltam otthon ülni, nem tudtam, hogy hogyan kell pihenni. Ebből azért még maradt belőlem, hajtanám magam, sokat várok el önmagamtól, de például már korántsem haragszom magamra, ha szombaton csak mondjuk délután kelek fel az ágyból. Mostanság szeretek leülni a szőnyegemre és nekidőlni a finom meleg radiátornak, fölötte felkapcsolni a színes égősort. Üldögélni, meginni egy teát, a héten így néztem az Amélie-t... Végre befizettem egy masszázsra, amire már oly régóta vágyom és vettem egy szép ágyneműt is. Beültem egy-két helyre, ahová szerettem volna. :-)

Ha nem vigyázunk magunkra, mi értelme az egész életünknek? Ezt egyszer a fodrászomtól kérdeztem, mert túlhajszolta magát. Önmagamnak is felteszem néha ezt a kérdést. Minek gürizek, fáradok el, stresszelek, gyűjtök pénzt, csinálok bármit, ha közben nem törődöm a testemmel? Kiegészíthetem ezt még mással is: ha nem foglalkozom az igényeimmel, ha nem ajándékozom néha meg magam, ha megtagadok magamtól sok mindent spórolás, időhiány vagy más címszó alatt, akkor mégis miért ez az egész? Csak baromira nehéz nekem és sokaknak másoknak is, hogy vigyázzak magamra. Ez személyiség és minta kérdése, azt hiszem.

A környezetünkről is szót kell ejtenem. A film, amit a múltkor láttam, a "Plastic ocean", mély hatást gyakorolt rám. Mindig érdekelt valamilyen szinten a környezetvédelem, de az elmúlt hetekben rossz látnom, ha valaki műanyag zacskót vesz a boltban, ha nem találok egy olyan árut se, ami ne műanyagba lenne csomagolva stb. Nem tudom, meddig tartható fent a világunk, és azt sem tudom, hogy pontosan én mit tehetnék érte. Sok utánajárást és erőfeszítést igényel egy környezettudatos élet. Talán jobban bele kellene ebbe is vetni magamat és itt a probléma, ugye, túl kényelmes vagyok én is... Már az egyszerű szelektív hulladékgyűjtés is galibás: a tejesdoboz műanyag vagy papír? Lavórra van szükségem, de csak műanyag kapható. Mindent nem lehet az internetről se rendelni. Ráadásul azt hiszem, hogy az se környezetbarát, ha Kínától idáig hajóztatnak holmikat, utána gyűjtőpontokra szállítják őket és hosszú utak, sok esetben kerülők megtételével jutnak el hozzánk... (Akárcsak a bútorok, amiket árulunk, azok kapcsán gondolkodom el ezen, hogy mekkora cikk-cakkot leírva érkeznek meg a címzetthez.) Wi-fi "doboz" van a szobámban: vajon biztonságos így itt élnem? A telefon a zsebemben: befolyásolja-e a szívműködésem?

Számtalan kérdés, sok kikerülhetetlen dolog. Azért boldognak, harmonikusnak is lehet itt ezen a Földön lenni, nem akarom se magamat, se mást letargiába sújtani, csak néha ezeken is kell kicsit rágódni.

Elkezdtem ezt a blogírós folyamatot, aztán megszakadt, immáron több, mint két hónapja (nem is, 3 :-O), így pont az eredeti célkitűzést veszítettem vele el: az apró örömök felelevenítését. Többször eszembe jutott, hogy le kellene ülni, de a kedvem szegte az, hogy már sok idő eltelt. "Hát mit is kezdjek el írni", hogy pótoljam be a szép élmények felsorakoztatását, már most nem emlékszem mindenre... Ráadásul a mindennapok tengerében nem is könnyű blogolni, pedig valójában ez egy igen relaxáló cselekvés. A lényeg az, hogy nekiveselkedtem. Két barátom is szóvá tette ezen a héten, hogy rég írtam. Köszönöm nekik a figyelmet. Már én is éreztem, hogy kellene írni, ugyanis nincs más kifejezési módom. Sokszor azon kapom magam munka közben, hogy dalra fakadok, de az sérti a többiek fülét. A kézügyességem se az igazi, zenei adottságaim egyáltalán nincsenek, a mozgásom pedig... Na, de mielőtt végig mennék az összes hiányosságomon, amiből bőven akad, röviden tömören: nem gondolom, hogy lenne különösebb írói vénám, de ilyenkor úgy érzem, valami keveset mégis alkotok, valami olyat, amit vissza tudok olvasni, illetve másoknak is megmutathatok. Olykor szeretném, ha valamit létrehoznék. Egyes életszakaszokban azt hiszem, hogy ez az igény mindannyiunkban megérik. Persze kérdés, hogy mi az alkotás. Ha a körülöttünk lévő emberekben nyomot hagyunk, ha a barátaim rám írnak a Facebook-on, ha postai levelet küldenek nekem, ha beszélgetni szeretnének velem vagy ha valaki megjegyzi, hogy milyen jó, hogy minden egyes nap, amikor beérek a munkába, rámosolygok (ez egy elhangzott mondat, méghozzá a múlt hétről), akkor az is lehet egyfajta alkotás. Attól függ, hogy honnan nézzük. Többféle alkotás van, csak elégedettnek kell lenni azzal, amit mi magunk tudunk véghez vinni... Ezt önmagam biztatására is írom.

Tegnap péntek volt. Reggel a felkeléskor csak az motivált, hogy már jön a hétvége. Negyed 8-ig húztam az ágyból való kikelést, de még így is én értem be leghamarabb az irodába. A munkában olyan 2 óra környékén volt egy mélypontom, amikor is 5 percre lehunytam a szemem és próbáltam kikapcsolni a világot. Lassan haladtam a termékfeltöltésekkel, de a nap végén jó volt látni, hogy a múlt héten felhalmozott lemaradást, amit már a nagyfőnök jelzett, sikerült legyűrni, és a táblázatban, ahol minden ország vezeti, mely termékek aktívak a boltjában, már a legtöbb új árucikk neve zöld színbe öltözött a 'Hungary' oszlopban. A "fránya" spanyolok mindig megelőznek pár termékkel. Ez a kis "versengés", az az érzés, amikor beírhatom a táblázatba, hogy egy termék felkerült az oldalunkra, bizony apró, de motiváló örömökkel szolgál. (Az ellentétje nem, amikor le vagyunk maradva.)

Mi segít még tovább lendülni a munkában? A magyar csapatban mindig mond valaki valami vicceset, valamin mindig nevetünk. A múltkor már ránk is szólt Luan, a brazil fiú, akivel jóban vagyok, hogy vegyük vissza a hangerőt, mert nem akarja, hogy bajunk származzon ebből. Most már csak 3-an maradtunk, mert Eszter a héten elment - hirtelen, egyik napról a másikra-, így csendesebbek leszünk, de azért még így is dúl a jókedv (már amikor). Tegnap, mielőtt kiléptem az ajtón, hogy kiszabaduljak a hétvégébe, Zalán felém dobta viccből a papucsát, ezen is jót derültünk. Mindenki feszült, sok a stressz, az értelmetlen vagy meggondolatlan utasítás, a nem érthető kommentek a rendszerben a logisztikai osztály részéről, a rendszer lassúsága és vacak mivolta, az ezekből kifolyó káromkodás, de az előbb említett élmények, a nevetések segítenek rajtunk. Jó az is, amikor kedves ügyfelek hívnak, megköszönik, amit értük teszünk. Volt, aki olyan e-mailt írt, amiben kedvesnek nevezett - előtte már beszéltünk telefonon-. Kellemes érzés, ha valamelyik vásárlónak tudok segíteni egy kicsit, vagy hogy a szállítócéggel együtt lehet működni. Ezen túl az egyik cseh kolléga nagyon barátságos, tegnap csokit osztogatott nekünk, ill. egyébként gyakran beszélgetünk.(Minden kollégának van egy álneve, amin tudjuk őket szólítani, mikor róluk beszélünk. Ő például Páfrány.) Ebédnél néha a portugál csapatvezetővel (Hajóskapitány) kerülök össze, tegnap is vidáman eltársalogtunk. Az olaszoknál van egy fickó (Tészta 2), aki szeret engem heccelni, mindig megkopogtatja a hátam, amikor elhalad mögöttem, vagy beszól nekem valamit. Félreértés ne essék, van barátnője, de valami miatt kiszúrt magának. Egyébként az a típus, aki belép az irodába és köszönni se köszön - néha nekem szokott egyedül-. Kissé magának való emberke, furcsa jelenség, van, aki egyenesen bunkónak nevezi. Ha pedig nagyon rá akarok hangolódni a munkára vagy szükségem van még valamire, ami kis löketet ad vagy vidámabbá tesz, akkor a fülest szoktam bedugni és hallgatok valamit. Még egy dolog: heti 1x vagy 2x 10-re kell menni, és olyankor 6-ig vagyok. Ezt szeretem, mert egyrészt később kelhetek kicsit és kizökkent a mindennapok monotonitásából. Persze a 6 órás végzésnél vége a napnak, túl sok mindent akkor már nem lehet csinálni, de heti 1x belefér, 2x már kevésbé tetszik 

Nem annyira könnyű ez a munka vagy nem is tudom, mit gondolok róla. Az én pozíciómmal még be is foghatom a szám, bár pl. múlt héten 100%-ig ügyfélszolgálatoztam, de a nehéz ügyek nem rám hárultak. Amit viszont nagy előnynek tartok, hogy nem viszem haza a munkát, lerakom még ott az ajtóban. A többiek sokat túlóráznak, hogy ne halmozódjon fel annyi meló. Néha nekem is kell, nincs olyan nap, hogy 16:00-kor felálljak. E hét kedden ráhúztam másfél órát, mert épp lendületben voltam. Van, hogy tényleg végeláthatatlan mennyiségű dolog felhalmozódik. Nem lehet az e-mailek végére érni, mert mindig bejön egy újabb, plusz felhív valaki, plusz a chat-en is beköszön egy ügyfél, illetve még fel kellene tölteni ezt és ezt a terméket. Nekem tényleg egyszerűbb helyzetem van, könnyebben le tudom tenni a lantot, mint a többiek, kevesebb minden gyűlik össze. Csütörtökön megmondtam magamnak, ha törik, ha szakad, 16:00-kor fel akarok állni az asztaltól, mert szerdán is tovább bent voltam. Könnyű a munkaidőre ráhúzni, viszont egy sima hétköznap a röpke fél órák (vagy még többek) is sokat számítanak. Ennyivel kevesebb idő áll rendelkezésre a szabadidős vagy egyéb ügyek intézésére, ennyivel később kerülök ágyba, másnap ennek iszom a levét stb. Annak is ihatom viszont a levét, ha sok levelet hagyok meg másnapra... Nem könnyű ez, de még mindig kevesebb a dilemmám, mint Blankáéknak. A túlórákat amúgy lehet gyűjteni, és mint ahogy a múlt héten kiderült, február vége helyett január végéig fel kell őket használni. Egy szabadnapnyi már mindenképp összejött belőlük, úgyhogy egy januári hosszú hétvégém biztosan lesz (13 óránál tartok kb.), kérdés, hogy kettőt sikerül-e kitennie ezeknek az óráknak vagy jobban járok, ha esetleg már most lerövidítem kicsit a napjaimat, nehogy elvesszenek. Majd kitalálom.

A lényeg az, hogy a sok stressz ellenére a mérleg egyelőre pozitívba hajlik a munka tekintetében (is).

Sokat tanultam és fejlődtem már az elmúlt 3 hónapban. Gyorsan telik a munkaidő. Jó a csapat. Az se egy utolsó érzés, hogy van egy kis pénzem, egy kicsi megtakarításom, hogy december elején még 500 zlotym volt és így érkezett a következő fizetés. Több helyre beültem, elutaztam Wroclawba 3 napra, igaz, ingyen szállásom volt, nem vontam meg semmit magamtól, amire épp szükségem volt - és így is maradt pénzem. :-) Nem élek egyáltalán nagylábon, de úgy néz ki, hogy amire kell, arra jut. Azért persze meggondolom, mit veszek meg magamnak. Masszázsra pl. már jó ideje sajnálok költeni, de a lényeg, hogy a mindennapokban és kicsit többen is (l. a wroclawi utazás), jól megvagyok anyagilag. Ám hozzáteszem, ez volt az első ilyen hónap, október legvégére elfogyott a pénzem és a szüleiméből éltem egy hétig.

Nem akarok csak a munkáról szót ejteni. Életemben először érzem azt, hogy van életem a munkán/iskolán túl is. Mindig arra koncentráltam majdnem 100%-ig, amiben éppen benne voltam. Egyetemistakét csaknem 95%-ban egyetemista voltam. Középiskolásként középiskolás. Szociális munkásként szociális munkás. Nem volt nagyon más életem ezen kívül. Én nem tartom ezt problémának, mert boldog voltam Győrben is és Miskolcon is: mindenütt színes életem volt. A fél év szociális munkás periódusom érdekes és tanulságos. Középiskolásként túl kötelességtudó voltam és sokat tanultam, sokat szenvedtem a matekkal, a követelmények teljesítésével stb. Sokkal félénkebb ember is voltam, de azért akkor is eljártam minden héten hittanra, tizedikben jógára és kicsit hastáncra, a legvégén volt barátom is, de alapvetően az iskolának éltem, mindenkinek meg akartam felelni. Most viszont ha csak ez a munka lenne, valószínűleg nem lennék annyira vidám. Szerencsére bőven van társaságom a cégen túl is, nem is szorultam rá annyira a munkahelyiekkel való összebarátkozásra. Nem vágytam velük buliba menni. Egyszer rávettem magam, de hamar leléptem, mert nem jött át a hangulat. Mostanság baromira nem vagyok partizós hangulatban. A múlt héten nagy erőfeszítések árán elmentem egy finn kolléga által szervezett házibuliba. Azt mondhatom, megérte. Sok kedves szót kaptam és kicsit közelebb is érzem magam a munkatársakhoz. Azért ezen a héten már nem vettem részt az iszogatáson, nincs erre igényem ilyen gyakran.

Az elmúlt időszakban az egyedül- vagy kistársasági lét igénye volt hangsúlyos nálam. Úgy éreztem, képtelen vagyok már több ember befogadására, több ismeretség kötésére. Az introvertált énem jött elő. Ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna társasági programjaim. Sokakkal találkozom.

Még szeptemberben voltam egy kis szülinapos szalonnasütögetésen egy Gábor nevű önkéntes hívására (őt ünnepeltük). Akkor hajlamos voltam még arra, hogy igen magányosnak érezzem magam meg nem értettem, mi értelme a lengyelországi itt tartózkodásomnak, valóban jó döntés volt-e ez, hogy újra itt vagyok... Nem értettem, hogy hogy törtek fel váratlanul a mélyből a negatív érzések, gyakran indokolatlannak tűntek. (Ez az első hetekben igen jellemző volt itt, nem is tudom, ez mikor rendeződött, talán szeptember legvégére, bár egyszer október legelején is előtört még utoljára egy este, pedig nem is volt rossz nap a hátam mögött.) Emlékszem, hogy ahogy sétáltam a szalonnasütéstől haza, eléggé fojtogatott a szomorúság és a magány, pedig a találkozó maga pozitívan sikerült. Akkor Metaxiának készítettem egy videót a házról, ahol együtt laktunk, mert az előtt álltam, és meglehetősen rossz hangulatú lett az a kisfilm. Kellett idő ahhoz, hogy feloldódjam úgy általában. Lehet, hogy ez még most se valósult meg teljesen. A szülinapomon 6-an ültük körbe az asztalt és társasoztunk, kakaós csigát sütöttünk és paprikás krumplit készítettünk, na meg jókat beszélgettünk... Idén vártam a szülinapom (bár csak az utolsó pillanatban szerveztem valamit magamnak), és az egész októbert úgy éltem meg, hogy ez az én hónapom, milyen gyönyörűek a fák... Pár hete Argyrys-nál volt közös filmezés a munkatársaival. Andrea-nál sokan összejöttünk társasozni. A szülinapját a cseh étteremben töltöttük. Ewelina - a volt koordinátorom- 4 hónap utáni visszatérésekor Andrea-val tortát sütöttünk, másnap pedig Kasia és Argyrys társaságában odaadtuk neki, emellett jót beszélgettünk és szürcsöltük Kasia fenséges forró csokiját. Még októberben a sétálóutcában volt egy nagyon vidám összejövetel Andrea-val, Luannal és az arvatos kollégáikkal, ahol hatalmasat nevettem azon, ahogy a brazil és olasz fiú lengyelül próbált egymással beszélgetni. Azóta se nevettem ekkorát! Rendkívül felszabadító volt. Két hete vasárnap igen különleges reggelim volt: közösen költöttük el egy kávézóban Argyrysszal és egy kollégájával, valamint az ő barátaival, ill. egy ismerős házaspárral. Nem is tudom, hogy valaha ültem-e be csakúgy bárhová is reggelizni. Miért ne? Ezek miatt az élmények miatt nagyon megéri itt kint lenni. Damian barátommal is sok időt töltök. Lenne mód szombatonként nemzetközi társasjáték klubba menni, ahol kétszer voltam még szeptemberben. Az első alkalom nagyon tetszett, ott futottam bele életemben először Eszterbe, még mielőtt kollégákká váltunk volna. Különleges találkozás volt, jót nevettünk akkor azon, hogy realizáltuk, hogy mindketten magyarok vagyunk. Ritkaság egy másik magyarral összefutni, főleg egy leendő munkatárssal. Azóta nem voltam ebben a klubban. A TANDEM meetingekre se járok, amik keddenként vannak, nem jó az az időpont nekem, és mindent tényleg nem lehet csinálni.

Utazni is tudok egy kicsit. Egy hónapja Wroclawban couch surfingeltem. Egy fiatal, nagyon kedves házaspár látott vendégül és megismerhettem egy őrült koreai világutazó fiút is. Nagyon nyugtató volt az 5 órás oda- és visszaút a vonaton. Igazán kipihentem magam, kellett az nekem akkor és ott. Október elején meglátogattam egy barátnőmet és családját az 1 órányira fekvő Nowogardban. Kellemeset sétáltunk, élveztem a gyerekek társaságát. Berlinben pedig Eriékkel - a nővéremékkel- lehettem egy napot, így kicsit játszhattam Hédivel és Lenkével, a családból is jutott nekem.

A magyarokkal is vannak néha programok, egyre több. Blankával egyszer kettesben iszogattunk a sétálóutca egyik sörözőjénél - akkor még a szabadban ülve. Nagyon kellemes volt figyelni az embereket, az esti fényeket. Egy másik alkalommal vele és egy magyar barátjával, aki meglátogatta őt, üldögéltünk ugyanott. Egy alkalommal átmentem Blankához vasárnap este, ahol beszélgettünk kicsit. Eszterrel egyszer hosszan társalogtunk egy kávézóban. Több magyar csapatépítő is volt már, amikor Adri, a "country manager" itt volt velünk. Minden hónapban itt tölt egy hetet, és olyankor legalább 1x beülünk valahova, ill. egyszer pedig Zalánéknál is vacsoráztunk, ahol igazán ízletes ételeket fogyaszthattunk.

A POLITES pedig mindig ott van nekem. Heti egyszer korrepetálást tartok az irodában egy lengyel lánynak. Szeptemberben kezdett angolul tanulni és szüksége van támogatásra. Ez kihívás nekem. Igyekszem kreatívan készülni az órákra, el tudok ezzel bíbelődni. Tegnap például jól sikerült az óra, úgy éreztem, hogy ez most jó volt. Próbálom a POLITES-t támogatni, két rendezvényükön is voltam már, pl. ezen a héten volt egy remek zenés önkéntes est, októberben pedig én képviseltem a nemzetközi önkéntességet egy programon. :-)  Ezen kívül felkértek, hogy mentoráljam az új EVS önkénteseket. A többi mentorral (Argyrys, Andrea, Ira, Szymon) volt több összejövetelünk, 2 hete "kiosztottunk" 4 önkéntest mindenkinek. Egyelőre nemigen indult be ez a mentori folyamat, valószínűleg túl nagy szükségük nincs is rám. Az egyik lánnyal már leültem beszélgetni, ő mondta is, hogy nemigen tudja, miben segíthetnék neki. A lényeg, hogy azért próbálok mind a négyükkel találkozni valamikor, hogy kicsit jobban megismerjük egymást. Kettőt már jobban ismerek közülük, mert közel laknak hozzám, és egyszer az egész lakásukat meghívtam magamhoz, voltunk együtt piacon és még moziban is. Akkor még nem voltam a mentoruk. Most hétvégén egy kis adventi partit rendezek, a 4 "mentoráltam" is meghívtam, meglátjuk, eljönnek-e. 

Egyébként az új önkéntesek a "gyengéim". Már több alkalommal voltam velük: kávézóban ill. egy nemzetközi esten, amit a POLITES-ben tartottak. Nem érzem jól magam a nagy csoportban: 21 ember, teljesen elveszek köztük. Nem tudok feloldódni. Szerettem volna jobban integrálódni, de rájöttem, hogy ez most nem megy nekem, nem voltam képes 21 ember között feloldódni, kimondottan rosszul éreztem magam, amikor mindannyian ott voltak egy kupacban mellettem. Úgyhogy én erről le is tettem, igazából nincs is szükségem ennyi új emberre. Most ez a mentorkodás jó, "hozzám tartoznak" 4-en, akikkel talán néha fogok találkozni. Az alapítványi irodában össze szoktam futni pár emberrel, ha bemegyek, ill. a politeses rendezvényeken is, de ennél több tényleg nem kell.

Próbálom levetni a "társadalmi nyomásokat" magamról. Mások is mondták ezt nekem. Nem akarok azzal foglalkozni, hogy társaságba kellene menni, hogy még inkább szocializálódni kellene a munkahelyen, hogy ha nem megyek buliba, nem iszom, akkor furcsa, nyomi vagyok stb. Sokszor ezek csak az én képzeteim, hogy vajon mit várhatnak el tőlem az emberek. Magamba nézek ilyenkor. Jó, a múlt héten megérte elmenni a házibuliba, néha kell az erőfeszítés is, de nem mindig. Heti egy nap kell nekem legalább, hogy egyedül legyek, spontán programokat csináljak - mint például ma. Nagy szükségem van arra, hogy addig feküdhessek, ameddig jól esik és magamban lenni. Mindig elfáradok hétközben, nem tudok eleget pihenni. Hiszen egyrészt már a munka is fáraszt, alapból fáradékony vagyok, másrészt elég szépen kitöltöm a szabadidőmet akár a napi feladatokkal: vásárlás, főzés, akár sétával, valakivel való találkozással, facebook-os beszélgetéssel, -hisz az otthoniakkal, messze levőkkel is szeretném a kapcsolatot tartani- önkénteskedéssel, lengyel órával. Minden nap este érek csak haza, több idő kellene a passzív pihenésre. A sportot még mindig nem sikerül beépítenem a rutinomba. Egyszer elmentem pilatesezni, mert majd szétvetett a feszültség.:-( Az angolomat is fel szeretném turbózni, erre is kellene időt szánnom. Nem tudom, hogy sokat várok-e el magamtól. A lényeg az, hogy a hétvége nekem a regenerálódásé. Most jó már jó hosszú ideje írni - szombat koradélután. Múlt vasárnap adventi dekorációt készítettem és annak látványát élveztem és élvezem most is. Verset olvastam az égő gyertya mellett. :-) A hétvége ezeké az élményeké. Úgy érzem, jó életem van, és nem gondolom, hogy felaprítana a mókuskerék, mindig van valami különlegesség.

Nem akarom azt mutatni, hogy az életem fenékig tejfel. Az elmúlt 3 hónapban többször voltak érzelmi hullámvasútjaim. Nem mindig egyszerű. Gyakran a munkában is úgy érzem, nem vagyok elég jó, bőven van hová fejlődni stb., de alapvetően úgy gondolom, megérte visszajönnöm, belevágni ebbe az életszakaszba itt kint, és azt mondhatom, sok szép dolog ér. 

Zárásul egy kis apró-cseprőség: Tegnap este fáradtan értem haza a korrepetálás után. Csak úgy üldögéltem a kényelmes fotelemben és régi ('90-es, 2000-es évekbeli) magyar slágereket hallgattam. Kint esett az eső. Ráraktam az arcom a meleg radiátorra, és figyeltem, ahogy az esőcseppek szép lassan peregtek az ablaküvegen. Rajtuk keresztül kémleltem az utcát is, ahol néha elment egy-egy autó. Jó pár percet így töltöttem. Szeretek lelassulni, bár alapvetően jó magam is elég lassú emberke vagyok, de ez nem (akkora) baj.

Szeretem azokat a vasárnapokat amikor gyönyörűen süt a nap, és az egész nap az enyém, úgy töltöm el, ahogy szeretném, az én ritmusomban. (Ez némiképp ellent mond annak, amit tegnap boncolgattam, hogy félek a szabadidőtől. Nem mindig van ez így, többnyire csak a hétköznapokban, biztos túlpörgök és azért.) Ma reggel kisétáltam a piacra, és konstatáltam, hogy ahhoz is milyen közel lakom! Nem volt túl sok árus kint de azért vettem néhány zöldséget-gyümölcsöt egy morcos és egy vidám nénitől. Szerettem volna kisseprűt is keríteni magamnak kislapáttal, amiket végül nem sikerült, de egy bácsi a boltjában nagyon segítőkész volt. Csak mutogatni tudtam, hogy mit akarok, ő pedig mosolygott és elővett egy papírt, amire ráírta lengyelül a seprű szót, hogy ezt kell keresnem máshol. :-) (Hú, persze már nem emlékszem a szóra, de még megvan a cetli.)

A nap hátralévő részében biciklire pattantam és elmentem a rózsakertbe, ahol még mindig szépen virágoznak a rózsák. Koncertek voltak és kalapok: a kalapok -'kapelusz'-ok- jegyében zajlott ez a fesztivál, igazából nem tudom, hogy miért. Lehetett kalapokat venni, festményeket nézni, virágkoszorút készíttetni, zenét hallgatni. Gyerekek jártak körbe és ingyen sütiket és csokikat kínáltak kosarakban - éltem  lehetőséggel. Láttam egy perselyt tartó hölgyet, nyilván adománygyűjtés lehetett ez az egész rendezvény. Hangulatos volt. Az egyik barátom is fellépett, örült nekem, mikor a színpadról lejőve meglátott. Egy lengyel fiú, akit ugyancsak a POLITES-ből ismerek, ő is ott volt, és megkért, hogy korrepetáljam angolból. Szeretnék valami pluszt nyújtani az itteni társadalomnak, embereknek azzal, hogy külföldiként itt vagyok, úgyhogy szívesen segítek. Ezt követően a kedvenc parkomban üldögéltem, telefonáltam a testvéreimmel és olvasgattam. Igen csak megéheztem, úgyhogy nehezemre esett hazatekerni, ez most tényleg megerőltetett, de nem baj, kell a mozgás és az erőfeszítés, holnap megint 8 óra ülés vár. Elkészítettem a vacsorám (répás-krumplis tócsni), eltörtem egy tányért, jóízűen elfogyasztottam az ételt, megfürödtem, hajat mostam, most pedig itt üldögélek a kényelmes fotelemben. Hűl a teám mellettem.

Ez egy igazán békés, kellemes nap volt, mindenféle gondtól mentes. Jó érzés, hogy van holnapra ebédem, hogy talán keddre is jut, tiszta a szobám, jól bevásároltam, azaz előkészültem úgy a jövő hétre, ahogy csak lehetett. Már csak időben le kell feküdnöm, és teljes lesz minden. :-)

Hmmm sajnos nem volt kapacitásom arra, hogy nap mint nap feltegyek ide valamit, de most összefoglalom ezt a hetet, és tisztázom a gondolataimat.

Hétfőn volt az első napom a cégnél. Reggel félve ballagtam oda természetesen, de a kapunál találkoztam egy ismerősömmel, akivel együtt mentünk be. Mint azt már többedjére lemértem, kb. 12 percet vesz igénybe, hogy odasétáljak, ami nagyon jó és kényelmes. Már kikísérleteztem, mi a legutolsó időpont, mikor elindulhatok, és még mindig ott vagyok időben... Igen, a reggeli elindulások nem voltak soha az erősségeim, e héten is minden nap fáradtan keltem, nehezen kászálódtam ki az ágyból. Tulajdonképp senki sem ellenőriz engem, mivel még nem vagyok a ügyfélszolgálaton, ezért akár egész helyett negyedre is érkezhetek... Annyi, hogy minden reggel be kell lépnem a rendszerbe, és hazamenetelkor ki, legyen meg a 8 óra és ennyi, de azért tartom a 8 órás érkezést. Az első nap 9-re, a többin 8-ra battyogtam oda, ez így lesz most egész hónapban: kb. 8-16-ig fogok dolgozni. Én kértem így, volt választási lehetőségem. Bármennyire is jó lenne reggel kicsit még tovább aludni, főleg csütörtökön és pénteken volt ez a meggyőződésem, de így legalább van délutánom.

Nos, az első nap ismerkedtem a meglehetősen old school rendszerrel és a honlappal, figyeltem a többieket. Igen sok információ ömlött rám. Nagyon hullámzóan voltam. Gyakran elöntött a szorongás és a fájdalom, hogy én tényleg ezt fogom csinálni, ez lesz a munkám, erről fog szólni az életem? Hogy fogom én ezt megtanulni? Mit keresek én megint Szczecin-ben? Mivel még nem sok munkatapasztalatom volt, és ami volt, az is teljesen más jellegű, ezért nagyon szokatlan volt számomra ez a multi környezet, a számítógép előtt ülés 8 órán át és a szigor. Persze ez az egész munkás élet úgymond új nekem, azért csak egyetemista meg önkéntes voltam az elmúlt években. Mindig komolyan vettem a feladataimat, sose lazsáltam, de azért ez az élet most kicsit más. Szerencsére mindig ért valami impulzus munka közben, ami kibillentett: az egyik kollégám hívott hogy ebédeljek vele (ismertem őt már régebbről, akivel reggel beléptem a kapun), a magyar csapat szimpatikusnak bizonyult, volt néhány vicces megjegyzésük stb. Úgy szerettem volna a nap végén bemenni a POLITES-be, ahol tavaly önkénteskedtem és ismerős, szerető, megszokott környezetben lenni, beszámolni valakinek a tapasztalataimról! Sajnos, amikor végeztem, addigra az iroda bezárt. Ez olyan fájdalmasan érintett engem aznap! Hiába volt vége a 8 órának, hirtelen nem tudtam, hogy hová induljak meg, mi legyen, várt az üres szobám... Azt tudtam, hogy sétálni akarok egyet. Az egyik barátom pont rám írt, így megkérdeztem tőle, van-e kedve elmenni velem füzetet venni (a notesz nem bizonyult elegendőnek a jegyzetelésre), közben felhívtam anyát is. Oldódott a nyomasztó érzésem, nem voltam egyedül. Este, mikor hazaértem, akkor meg volt tennivalóm: nekiálltam főzni és élménybeszámolókat tartani azoknak, akik rámírtak.

Másnap reggel kicsit nehéz szívvel ébredtem. Délelőtt megint megmutatták nekem a rendszert, csináltunk néhány próba termékfeltöltést, ami az én feladatom ebben a hónapban, amíg nem ügyfélszolgálatozom. A honlapra kell egyesével feltölteni a termékeket. Pepecselős, a rendszer kicsit átláthatatlan, de van egy kis kreatív része, mert fordítani kell és szépen fogalmazni, azaz meg kell találni a megfelelő kifejezéseket, hogy még inkább meg akarják venni az emberek az adott árucikket. Már egész jól belejöttem, már nem kell nézni a jegyzeteimet, tudom a lépéseket. A magyar csapat rokonszenves: egy lánnyal és egy fiúval dolgozom, fiatalabbak nálam. A magyar vezető Dániából koordinál minket. Egy lány otthonról dolgozott, és ez volt az utolsó hete velünk, ami nagy kár, mert emberhiányban szenvedtünk így is. Ezen a héten is már gyakran túlóráztak a többiek (egyszer én is). Senki se túl tapasztalt, ezért nehéz dolgunk lesz. A szinten rajtunk kívül portugálok, brazilok, spanyolok, olaszok, dánok, finnek és svédek vannak. Az én gépem elég központi helyen van, a főnök közel ül hozzám. Elég szigorú. Még nemigen volt alkalmam megismerni a többieket, nincs lehetőség beszélgetni, csak a saját csapatoddal.

Érdekes belelátni egy multi életébe, megtapasztalni ezt is, még ha tudom, hogy hosszú távon nem leszek erre alkalmas. Sose tudtam, hogy hogy működik egy ilyen nagy vállalat, milyenek a munkakörülmények stb. Jó megtanulni komputeres programokat is használni. Sokat lehet itt tanulni. Persze nem én vagyok ez a világ. Az zavar, hogy egyszerre több platformról érkeznek üzenetek, információk, nem bírok ennyifelé koncentrálni. Személytelennek érzem kicsit ezt az egészet.

Csütörtökre eléggé elfáradtam. Akkor az első egy órában a lépcsőn üldögéltünk, mert nem tudtuk kinyitni az ajtót, valaki hazavitte a kulcsot. Mint tegnap kiderült, a főnökünk nem akarja megandi nekünk ezt az egy órát, mert az egész szintet egyöntetűen hibáztatja ezért a helyzetért, pedig aztán ez nem fair. Ugyanezen a napon, csütörtökön az újonnan érkezetteknek másfél órás meeting-et tartottak, ahol kaptunk pizzát, találkoztunk a nagyfőnökkel, és megtudtunk több információt a cégről - sajnos nem mindig értettem, gyakran rájövök, hogy van még hová fejlődnie az angolomnak. Szóval ezen a napon nem dolgoztam túl sokat, bár  45 percet túlóráztam, hogy befejezzek egy folyamatot, amiben épp benne voltam, mindenesetre kipurcantam. Most már amúgy nem félek a munkától, nem görcsölök a bemenetel miatt, csinálom, amit tudok, és ahogy tudom. Jó érzés, hogy már tudok valamit csinálni, az első nap még nagyon kusza volt minden. Viccelődni is szoktunk a magyar kollégákkal. Az ügyfélszolgálatozás tudom, hogy nem lesz  egyszerű menet, de még nem tartok ott.

A szabadidőm is alakul. Kedden megint rosszul éreztem magam, hogy nem volt semmi programom, mi a fenét csináljak - ez volt a fejemben. Szinte minden nap van egyfajta szorongás bennem a szabadidőtől, amivel le kell számolnom. Minden napra ki kellett valamit találnom magamnak, hogy ne csak a munka legyen. Úgy éreztem, hogy ez az, ami feldobhat. Sok járkálás után kedden próbáltam új mobilszámot igényleni, de nem jártam sikerrel. Elszontyolodtam. Hazajöttem fáradtan, kedvtelenül. Végül belejöttem a dolgokba és este táncoltam a szobámban meg pilates-eztem. Szerdára a POLITES volt beütemezve. Munka után egyből odamentem, negyed 8-ig ott voltam, aztán még sétáltam egyet. Feltöltött. Csütörtökön, bár már nagyon fáradt voltam, de találkoztam egy lánnyal, aki a kollégám lett volna, ha a másik helyre megyek. Igazán barátságos, és bár lengyel, gyönyörűen beszél magyarul és szereti Lázár Ervint meg a Magashegyi Underground-ot. :-) Legszívesebben lemondtam volna a találkozót, mert úgy éreztem, ágyba kellene bújnom, annyira kimerült voltam, de kár lett volna, ha nem jött volna össze. Pénteken pedig hivatalos voltam az újonnan jött POLITES önkéntesek "kolbászsütésére", kinn a városszélen. Két régi önkéntessel utaztam ki oda. Nagy, kedves csapat fogadott minket, jó volt ilyen hangulatos körülmények között lezárni a munkahetet. Néhány önkéntesnek talán a mentorja is leszek, feltéve, ha engem választanak. Ha nem is rám esik a voksuk, természetesen attól még szívesen találkoznék, barátkoznék velük. Szerintem fogok is. A lakótársaimmal nincs nagy kapcsolat, a lánnyal már több szót váltottam, kedvesnek tűnik. A fiúval viszont abszolút semmi kontakt, gyakran itt van a barátnője. Mindegy, nem bánom, ha nem leszünk barátok.

Meg kell találnom nagyon az egyensúlyt. Azt hiszem, ez nem lesz jó, ha minden nap csak este jövök haza. Ez lefárasztott. Olykor erős magányérzet van bennem, hasogat a fájdalom. Emiatt is van az, hogy úgymond muszáj valamit csinálnom. Ez a magány nem tudom, hogy a párkapcsolatra vonatkozik-e vagy egyszerűen csak a félelem attól, hogy ha nem vagyok mások között, nem dolgozom stb., akkor nem töltöm hasznosan az időmet? Viszont nekem alapjáraton nincs bajom az egyedülléttel. Szeretem és igénylem is... Ezt az egészet még meg kell fejtenem magamban. Ez nem újkeletű dolog, már Miskolcon is éreztem ezt többször, ott a hétvége közelsége rémített meg. Tavaly is a POLITES után minden nap rámtört a görcs, amikor befejeztem a munkát. Egyébként másfelől a mindennapok során mindenre időt szánni természetesen nagyon nehéz, van mindig feladat, tennivaló, ezért se kellene megijednem. A főzés okoz problémát, mint mindig. Kitalálni, hogy mit egyek és meg is valósítani. A héten minden nap vittem valamit és már bevásároltam a jövő hétre is, gondolkodom, hogy mit kéne, hogy kéne megfőzni. A mozgás, a sport a másik dolog, amit nagyon meg kellene nyomnom. Meg persze itt van önmagam ápolása, néha elfelejtem bekalkulálni, hogy ezen a napon még hajmosás is van, így később kerülök az ágyba. Ezeket mind összevetve igenis van mindig teendő. Plusz még más egyebek is a listára kerülhetnek (olvasás, nyelvtanulás stb.).

Ma nyugalmas napom van. Újra az történt mint múlt hétvégén: sokat pihentem, alig bírtam rávenni magam, hogy egyáltalán lemenjek a boltba, de vásároltam sok mindent, porszívóztam, főztem és ruhákat mostam. Szóval nem telt csak láblógatással a nap. Folyamatosan bennem van, hogy ki kellene mozdulni. Hívtak theatre show-ra (van egy ingyenes fesztivál) de nem megy most ez nekem. Az is bennem van, hogy mozogni kellene, sokat ülök és sokat is ettem a héten, hogy nyugtassam, felvidítsam magam. Azért egy sétát biztosan beiktatok, de erőltetni se akarom magam, holnap viszont mindenképp biciklizem, és jobban kimozdítom magam. Már ma is akartam piacra menni, holnap bepótlom remélhetőleg. Koncert is lesz. Talán megengedhetem magamnak, hogy legyen egy ilyen itthon lévős nap is a hetemben, mint amilyen a mai. Most jólesik egyedül lenni, nyugalomban.

Szóval a héten voltak hullámvölgyek. Olyan cudarul már rég éreztem magam mint hétfőn és kedden bizonyos órákban, mikor a pozitivitásom kicsit elszállt. Szerencsére összeszedtem magam, sok embert megismertem a POLITES-nek köszönhetően, persze a munkában is sok új arccal találkozhattam, plusz ezzel a magyarul beszélő leányzóval is összehozott az élet. Vannak terveim, programjaim. A jövő héten egy lengyel lányt fogok angolra tanítani, kipróbáljuk, hogy megy-e (önkénteskedés a POLITES berkein belül). Hétfőn lengyel órám lesz. A mozgást mindenképp be kell iktatnom a nagy sétákon túl is (minden nap sokat sétálok). Az olasz barátommal már szövetkeztem ezügyben. Alakul minden. Fel a fejjel, Panni!

Nos, ezt a blogot eredetileg úgy képzeltem, hogy nem események láncolatát írom le, hanem amolyan kis novellaszerűen néhány pozitív élményt örökítek meg. Most mégis úgy érzem, hogy a kezdete valaminek mindig annyira érdekes, hogy érdemes vele bővebben foglalkozni. Általában jobban emlékszem pl. egy-egy tanévnyitóra, a kollégiumba való beköltözésre stb., mint más hétköznapokra. Mégis azt hiszem, jobb, ha élesebb lenyomatot hagyok az elmúlt 2 napomról is, mert bár valamennyire biztosan megmaradnak, de mégsem teljes pontossággal.

Az első éjjelem csütörtökön nem volt az igazi. Zavart az óra tik-tak-olása (így hát levettem a falról), melegem volt,  és tele voltam gondolatokkal, így nehezen aludtam el. Ez azért volt probléma, mert reggel kelni kellett, hogy negyed 9 körül odaérjek a fiatal és mosolygós HR-eshez, aki papírokat nyomott a kezembe, amikkel el kellett ballagnom az orvosi rendelőbe. Hamar odaértem, úgyhogy hogy húzzam az időt, beültem a bazilikába, ami egyébként nagyon szép épület, csillagok vannak a homlokzatán. Épp mise volt. Az egyik orvos nem beszélt angolul, így hát be kellett vetnem az összes lengyel (és latin) nyelvtudásomat, ő pedig elővett angol verziójú nyomtatványokat. Megoldottuk a helyzetet. A HR-eshez visszafelé egy házaspár megkért, hogy fényképezzem le őket a régi mozi előtt. Élvezem azokat a helyzeteket, amikor nem derül ki az emberek számára, hogy külföldi vagyok. Megértettem, mit akarnak, és lenyomtam kétszer a kamera gombját (ami hiba volt talán, mert mint rájöttem, 'előhívatós' volt, így elpazaroltam plusz egy filmkockát). A HR-esnél kitöltöttünk mindenféle dokumentumot, fénykép is készült rólam (ajjaj), megtudtam egész sok részletet a munkáról, de még nem mindent: pl. a munkaidő kezdete és vége vagy a szabadnapok még nem világosak számomra. Kellemes hangulatú volt az irodájuk, szimpatikusnak tűntek az emberek. Néha viccelődtem, amin mosolyogtak. Pl. végig kellett kérdeznie a lánynak, hogy van-e vállalkozásom, más kereseti lehetőségem, én meg azt feleltem, hogy 'sajnos nincs'. Persze nem a világ legnagyobb vicce, talán kicsit gúnyos is. Hazagyalogoltam onnan. Jó volt rájönni, hogy mindenhez közel lakom, alig 15-18 perc alatt ott teremhetek a fontos helyszíneken. Nagyon fáradt voltam, így hát kíméltem magam, és ledőltem vagy három órára. Elaludnom nem sikerült, de legalább relaxáltam egy kicsit.

Sok tervem volt aznapra, de beláttam, hogy előbb kicsit magamhoz kell térnem. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból fél 2 felé. Eldöntöttem, hogy bemegyek a POLITES-be üdvözölni a dolgozókat, plusz hazahozni a cuccaimat, amik bent vannak. Ehhez viszont ki kellett itthon pakolnom a bőröndöm tartalmát. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, megpróbáltam Ana holmijait valahogy egy helyre tenni. Szinte bárhová, ahová benyúltam, az ő cuccaival kerültem kapcsolatba. Rádöbbentem, hogy több mindent hagyott itt, mint én azt képzeltem. Végre fel is mértem egy kicsit, hogy pontosan miket, néhány dolog nagyon jól jön nekem, ám valamit kezdenem kell majd ezzel a sok mindennel, ha ő nem jön vissza értük, és ez egyfajta teher. Az arcmaszkoknak, a körömlakknak, a testápolónak, a papíroknak, a filctollaknak, a színezőkönyvnek, az ágyneműhuzatoknak, a törölközőknek, a vattáknak, a vitaminoknak, a gyertyáknak, a kreatív holmiknak és néhány meleg pulóvernek örülök. Úgy voltam vele viszont, hogy ez a szoba jelenleg nem az enyém. Szomorú látni, hogy ennyi mindene itt maradt ennek a lánynak, tudom, hogy a szíve nagy darabja is. Egyelőre nem akarom használni a ruháit pl., de az sem lehet, hogy nem lakom be a helyet, ha nem tudom úgy pakolni a cuccaimat, ahogy én szeretném. Szóval nagyjából a szekrénysor egyik felébe az ő, a másikba az én dolgaimat rakosgattam. A POLITES-ben megtaláltam a csomagjaimat, amit Eszterek igazán praktikusan összepakoltak nekem. A két nagy zsákból csináltak két szatyrot. Hát igen, én nem vagyok a pakolás művésze... Sajnos rájöttem, hogy sok a cuccom. A legfontosabbakat hazahoztam az irodából (mint hajszárító, plüss maci, ágylepedő), de így is még maradtak bent holmik, pedig már most sok minden van a szobában. Mindenesetre mikor hazajöttem, jó érzés volt a macimat az ágyamra helyezni, és lefedni az ágyamat az én megszokott narancssárga alapon csíkos plédemmel. Végre kicsit a magaménak éreztem a helyet, végre valami, amit én hoztam ide, amivel én dekorálom a szobát. A kulcscsomóra pedig az én macis kulcstartóm került.

Ana ízléses és kreatív lány. A szoba egyik falát teleragasztotta színes pillangókkal. A csillárról általa készített pillangós füzérek lógnak le. Az ajtót és a szekrénysort kidíszítette ezüst színű csillagokkal. A szekrény üvegajtaját és az ajtót kibélelte lila krepp papírral. Sárga terítő van az asztalon. Díszpárna a földön. Virágos naptár a falon. Sok a növény a párkányon. Gyertya mindenütt. Igazán barátságos és az én ízlésemnek is megfelel minden. Mégis valahol rossz érzés, hogy nem én gondoskodhatok ezekről. Már nem fogok egy huszadik gyertyát ide vásárolni. Nem fogok kinézni a boltban egy újabb szobanövényt, mert készen kaptam egy kedves kis szobát. Ez nem panaszkodás, ez csak egy érzés. Tegnap enyhítettem egy kicsit ezen az érzésen: otthonról elhoztam egy pillangós díszt, ami nagyon passzol az itteni dekorációkhoz. Nem tudtam, hogy sok a lepke itt, tehát ez teljesen véletlenül jött ki. Már ki is akasztottam a fal és a szekrény közé, jól mutat. A tik-takoló óra helyére (ami pl. nem is tetszett nekem) kitettem az én otthonról hozott naptáramat. Van nálam egy kicsi Velencei-tavi térkép. Mivel sárgás színű, jól illik a sárga asztalterítő fölé. Ezek az apróságok segítenek, hogy berendezkedjek. Szép, tágas szobám van és egy szűkös, napfényes erkélyem. A zajt leszámítva és a függönyök hiányát, azaz a világosságot reggelente, nincs okom a panaszra.

A POLITES-ben találkoztam két volt kollégámmal, az egyikük nagyon örült nekem, a másikkal nem volt előtte se különösebb kapcsolatom. Kasia-val jót teáztam. Megjelent egy új olasz önkéntes, Rafael, akinek segíteni kellett buszjegyet venni. Ráértem, így elkísértem. Utána pedig egy jó nagyot sétáltunk egy másik önkéntes házáig. Mutattam neki helyeket, beszélgettünk, éreztem, hogy a segítségére vagyok. Szimpatikus volt. Ewelina is hálás volt nekem, hogy helyette elintéztem az ügyletet. Kellemesen éreztem ettől magam. Rafael invitált, de nem akartam velük maradni. Be szerettem volna menni a mobilszolgáltatomhóz, hogy segítsenek a SIM-kártyámat behelyezni a mobilba, mert sajnos ügyetlen vagyok ehhez, de nem volt kedvem már visszasétálni, nagyon eltávolodtam tőle.

Hirtelen rám telepedett egy érzés, amit olyan jól ismerek, de már rég éreztem: Mit kezdjek magammal? Sétáljak egy kicsit még? Menjek el valahová? A hazajövetel gondolata 'rémisztőnek' tűnt. Mit csináljak otthon? Ez a kérdés gyakran felmerült bennem az EVS önkénteskedésem során is. Olykor a szabadidő gondolata ijesztően hat számomra. Ezzel nyilvánvalóan kezdenem kell valamit. Én ezt már többször tudatosítottam magamban, hogy ezzel gondjaim vannak, és már tettem is lépéseket a megoldásukra (pl. listát írtam magamnak a lehetséges szobai szabadidős elfoglaltságokról), ill. őszintén magamba próbálok nézni és beszélgetek magammal, amikor ez a helyzet fennáll. Most is emez történt. Magamr(b)a néztem és láttam, hogy fáradt vagyok, hogy pihennem kell. Nem kell már sehova máshova mennem. Szépen haza kell sétálnom és relaxálnom. Élveznem a szép szobámat egy könyv társaságában. Ez a gondolatsor megnyugtatott. Estére kaptam meghívást moziba. Úgy voltam vele, hogy ha kedvem lesz, elmehetek, de addig is szigorú pihenés. De nem mentem el a moziba, hanem egy kellemes, nyugalmas késő délutánt - estét töltöttem odahaza. Kiültem a teraszra olvasni. Vacsoráztam (paradicsomkrémes kenyeret), zenét hallgattam. Nagyon rákaptam ERRE meg ERRE a számra. Lefekvés előtt az aztékokról néztem egy dokumentumfilmet. Filmezni ritkán szoktam, úgyhogy ez különleges volt számomra. Jobban rá kellene kapnom.

Másnap (szombaton) pedig tényleg a nyugalomé volt a terep. Sokáig aludtam. Kényelmesen megreggeliztem, teát szürcsöltem hozzá. Beültem a kényelmes fotelszerűségbe, ahol lábat áztattam, borotválkoztam, körömlakkoztam, arcmaszkoztam. Törődtem magammal, ápoltam magam. Közben a Jazzy Rádiót hallgattam. Többször visszadőltem kicsit az ágyamba. Most a tegnapi ellenkezője történt: alig tudtam összeszedni magam, hogy lemenjek a boltba. Muszáj volt, mert valamit ennem kellett. Nagy bevásárlást rendeztem a Rossmann-ban és a Netto élelmiszerboltban. (Ezek mind a ház aljában vannak, egy kisebb 'pláza' van itt, mint felfedeztem. :-) Sok alapvető dolognak a híján voltam még, amiket be kellett szereznem (tisztasági dolgok, fűszerek, olaj stb.). Kisütöttem csirkeszeleteket, amiket zöldségekkel és hajdinával fogyasztottam el. Mára is maradt, így most nem kell főznöm még. Majd holnapra kell valamit megint összedobnom. Ez volt az első főzésem a lakásban, pénteken csak salátát ettem. A konyhában is kezdem már egy kicsit kiismerni magam. Úgy láttam, hogy nem gyűjtik szelektíven a hulladékot, de én elkezdtem magamtól. Ma lesz 'lakógyűlésünk', ha minden igaz, hogy tisztázzuk a takarítást stb. Már itt a lány is, ma reggel véletlenül összefutottam vele. Fogalmam sincs, mióta van itthon, bár már tegnap láttam egy új cipőt, valószínűleg az övé volt. Mindenki begubózódik a szobájába.

Tegnap egyébként senkivel se beszélgettem. A kasszásokkal váltott pár szón, illetve a lépcsőházban a 'Jó napot'-on túl csak apával telefonon. Ez egy bekuckózós nap volt. Egy idő után úgy éreztem, a punnyadáson túl valamit kéne csinálni, így levánszorogtam az utcára és tettem egy nagy sétát a helyi gyönyörű temetőben. Ott is több helyen leültem, nem voltam túl energikus. Kicsit amolyan feladatnak éreztem az ottlétemet, nem is tudtam eldönteni, hogy valóban akartam-e én ezt a sétát vagy sem. Mindenesetre szép volt. De akkor és ott rám telepedett valami erősebb magányérzet. Muszáj volt  felhívnom apát, és bekapcsolnom a mobilinternetem, hátha ír valaki. Írtak, így nem adtam át teljesen magamat a temetőnek, de a magánynak sem. Emiatt kicsit nehezteltem magamra, hogy hát 'Panni, ha már itt vagy, nem a mobilt kellene nyomogatnod meg nézegetned', de aztán engedékenyebb lettem. Valójában, ha nagyon akartam volna, lett volna programom egy nagyobb társasággal vagy akár Rafael-nek is írhattam volna, de igazából nem volt energiám az emberekhez, legalábbis sokhoz és újakhoz biztos nem. Érdekes ez a magányérzet: tehetnél ellene, mégse akarsz, mégse tudsz. Azt hiszem egyébként, hogy kellett ez az egyedüllét, hiszen rá kell készülnöm a következő napok megpróbáltatásaira. Hazafele vettem egy MAGNUM(!) jégkrémet a boltban, már több napja nem ettem csokit, azt gondoltam, ennyi belefér, egyfajta jutalom a márkája is. Itthon folytattam a messenger-özést és a zenehallgatást. 10-kor már ágyba bújtam és egy jó nagyot aludtam. Kipihent vagyok, süt a nap. Délután lesz egy találkozóm 3 barátommal (talán nevezhetem így őket).

A temetőben - szép park, ugye? :-)

Ez a nap nagyon különleges. 2 hónap után ma jöttem vissza Lengyelországba. Éjjel nem aludtam sokáig, mert izgultam, sok minden járt a fejemben. Otthagyni a családomat, a barátaimat, az országomat, a szép kisvárosunkat a tóparttal és a zöld környezettel... Biztosan akarom én ezt? Már megint a nehezebb végét fogom meg a dolgoknak... Közben persze tudtam, hogy itt is vár sok jó. Szinte el se hittem, hogy este már többszáz kilométerrel odébb fogok üldögélni az itteni ágyamon, és megkezdem az új életemet.

Úgy éreztem, hosszú nap lesz a mai, és hát az is volt... Jó korán kellett kelnünk, hogy időben kiérjünk a repülőtérre, már 7-re ott kellett lennünk. Előtte még felvettük a nővéremet, aki ragaszkodott ahhoz, hogy kikísérjen minket. Közben meglepetésünkre a másik testvérem kora reggel a biciklijére pattant, otthon hagyta a gyerekeket és ő is megjelent a találkozási pontnál. Mind az öten ott álldogáltunk az utcán. Ilyen már rég volt, hogy csak mi legyünk: apa, anya és a 3 nővér. Mindez miattam, értem. A szüleim már az előző napokban is kitettek magukért: moziztunk és cukrászdáztunk is közösen, illetve már napok óta engem és a terveimet hallgatták.

A repülőtéren minden simán ment. Apának hála, praktikusan pakoltunk a bőröndbe, és nem haladta meg az előírt 20 kg-ot a súly, ugyanis tegnap kétszer is elmentünk egy zöldségeshez leméretni. Anya kicsit elpityeredett, hiszen hiányozni fogok neki, nekik, amikor elindultam az ellenőrzésre. Nem volt nehéz a szívem. Fizikailag nem voltam a toppon, amúgy meg a feladtaokra koncentráltam: laptop kivétele a táskából, öv lehúzása stb.

10:40-re érkeztem meg Berlinbe, ahol sokat kellett várakoznom a buszra, egészen 13:25-ig. Addig a szokott helyemen csirke burger-t falatoztam és vártam, hogy teljen az idő. Igencsak fáradt voltam. Az esős Szczecinbe 15:45-re robogtunk be, kicsit eláztam. Nagyon közel tett le a busz az irodánál, ahol önkéntes voltam, ami kedvező volt, hiszen oda tartottam. Két lengyel barátom is várt ott, mindketten nagyon örültek nekem. Eljöttünk a leendő lakásomba, segítettek nekem a szerződés megkötésében. Összeismerkedtem kicsit az egyik lakótársammal, aki egy kedves fiú. Aztán rohantam és találkoztam az olasz barátommal is, aki meghívott palacsintázni. Nagyon jót beszélgettünk. :-) Tartalmas  napom volt,  túlzsúfolt, de nem baj, holnap majd lesz időm kipakolni, több időt tölteni a lakásban, pihenni.

Nos, talán érdekesebb a történések ecsetelésénél az, ha az érzelmekre koncentrálok. Amikor leszálltam a buszról, kicsit félve indultam el az irodához, de végül nagyon kedves fogadtatásban volt részem. Aztán izgalmas volt az új lakásom felé ballagni, és belépve meglátni, hogy milyen gyönyörű, tiszta és tágas szoba fogad engem! Az előző lakó, Ana, akit jól ismerek és szeretek, sok mindent hagyott itt nekem (ruhákat, noteszeket, törölközőt, higiénés cuccokat stb.). Az ágyat megvetette, csak be kell feküdnöm és kész. A falat nagyon szépen kidekorálta, színes pillangók pompáznak rajta. Van egy kényelmes ülőalkalmatosságom és egy sarkom asztallal. A kicsi erkélyemen vacsorázni szeretnék, amikor jó idő lesz (most nincs). Úgy érzem, nagyon fogok szeretni itthon lenni! :-) Egyelőre még nem érzem magaménak a szobát: az van bennem, hogy ez Ana helye, és én 'megszentségtelenítem', nem akarok a holmijaihoz nyúlni még, de idővel belakom a helyet...

Már vásároltam is, kezdem felfedezni, mi van a közelben, és hát nagyon elégedett vagyok! Jó helyen van a lakás. Furcsa volt 2 hónap után megint magamnak gondoskodni a szükséges dolgok beszerzéséről, és hogy meg kell értetnem magamat, volt egy kis galibám a pénztárnál. Bár nem annyira idegen ez a környék számomra, mégis kicsit ismeretlenül mozgok itt, és jó érzés találni egy-egy boltot, ami jól jöhet nekem, vagy rádöbbenni, hogy hova visz egy-egy utca. Egyelőre persze a lakásban is még meg kell tanulnom, hogy mi hol van, melyik kulcs mit nyit, kitalálni, mimet hová rakjam. Ezek néha kicsit kényelmetlen dolgok, de alapvetően érdekes ezekkel bíbelődni.

Most tényleg inkább izgalmat, várakozást érzek, mintsem félelmet vagy szorongást az itteni új életemmel kapcsolatban. Egy tiszta lap, amit teleírhatok. :-) Persze néha felmerül bennem a mit keresek itt kérdése, de tudom rá a választ. Persze, nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem tartok semmitől se, nincsenek kételyeim stb., főleg a munkára vonatkozóan. 

Egyébként az elmúlt két hónapom otthon is igazán kellemes volt. Persze voltak stresszes, idegeskedős helyzetek, rám ragadt néha a letargia, a családi feszültségek stb., de alapvetően nagyon sok élményben volt részem és eljutottam több helyre is országon belül, és kívül is jártam. Átutaztunk azon a telepen Budapesten, ahová születtem, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Ismerős ismeretlennek éreztem magam. Már nem olyan az a hely, ahogy az emlékeimben él, nagyon nem. Nem fáj, csak furcsa. Elmentem újra Miskolcra, ahová két évig jártam egyetemre. Az ottani barátaimat nagyon jó volt viszont látni és időt tölteni velük! Hosszú beszélgetések és séták, édességevés, strand, új helyek felfedezése mind terítéken volt ott. Miskolcon mindig boldognak érzem magam. Most is így volt. Egy hely, ahová többnyire kellemes emlékek kötnek, és ahol tárt karokkal várnak... A másik Budapest. A szülővárosom. Pezseg, mindig nyújt valami újat és mindig van kivel találkozni ott. Ezerarcú: gyönyörű Duna-part, alternatív helyek, zsidónegyed, lepukkant aluljárók, rengeteg, de rengeteg hajléktalan, betontenger, patinás épületek, koszos külvárosi részek, kedves kertes házas övezetek... Velence és környéke pedig tartogatta nekem a tavat a hegyekkel, amiknek látványát sosem tudom megunni. Két barátommal túráztunk is a múlt héten a hegységben, kellemes volt felfedezni az ottani utakat, kiigazodni a térképen, igazi kirándulós időben sétálgatni és élvezni a tájat. 

Már megtanultam, hogy szinte bárhol jól tudom magam érezni. Számomra a legszebb pillanatokat az emberi kapcsolataim adják. Gazdaggá, színessé és szeretettel telivé tesznek a barátok, jó ismerősök. Azt hiszem, itt is meg fogok ismerni jó pár embert. :-) Persze szeretek egyedül is lenni, sokszor vágyom arra is. Minden nap szükségem van énidőre, magányra, hogy feltöltődjek: nagy örömöt tud okozni, ha 'bekuckózhatok' egy kicsit. Mindenesetre jó érzés tudni, hogy mindenhol vannak olyanok, akikre számíthatok. Elsődleges bázisom a család, de rajtuk kívül is sok nagyon segítőkész és kedves emberrel van dolgom. Erre jó példa egy görög haverom, aki csak úgy felajánlotta nekem a lakását, hogy tartózkodjak ott, amíg nem találok albérletet. Nem voltam erre rászorulva, de leesett az állam ettől a gesztustól, hiszen nem vagyunk annyira közeli kapcsolatban. Vagy egy brazil fiú, aki mikor megtudta, hogy munkatársak leszünk, egyből írt nekem, hogy mindenben segít majd a munkában és szívesen megadja a leendő magyar kollégáim elérhetőségét... Vagy interjú során az interjúztató lengyel lány azt mondta, hogy nagyon szeretne megismerni, várja, hogy együtt dolgozzunk. Ma visszahallottam, hogy így is, hogy nem leszünk munkatársak, mindenképp szeretne velem találkozni. Nekem is szimpatikus volt, éreztem, hogy jóban leszünk. Kiderült, hogy ő is ugyanígy volt velem. Itt van Marysia is, aki egy lengyel nő és bár kétszer vagy háromszor találkoztunk, szeretett volna nekem segíteni munkát találni, és mindig érdeklődött, hogy mi van velem.

Ezek csak kiragadott példák, még sorolhatnám az elmúlt időben ért kedvességeket.

Ez a bejegyzés most sok mindenről szólt. Ez mind a fejemben volt, és szerettem volna kiírni. Most lefekszem és eltöltöm az első éjszakámat az új ágyamban.

Én mindig forró csokis meg kakaós voltam. Kávét sosem iszom. A teával úgy állok, hogy hmmm néha megkívánom, de különösebb barátságban nem vagyunk, egy kávézóban biztos, hogy nem azt választom. Néha viszont szeretem és tetszik az úgymond teás kultúra. Már elképzeltem párszor, hogy milyen jó lenne munka után egy pöttyös (vagy bármilyen más kedves) bögrényi teát szürcsölgetni. Szép lassan, elmélázva. Ha még ráadásul gyógyteát is fogyasztanék, akkor a szervezetemre is jótékonyan hathatna...

Nemrég vettem, pontosabban vetettem is citromfű teát és kétszer kortyolgattam már méz kíséretében. Egy este az unokahúgom társaságában, aki tejet ivott mellettem. Ez teljesen spontán alakult... Lenke ma megint itt alszik nálunk. Úgy látszik, megmaradt az emlékében a múltkori közös 'iszogatásunk', ugyanis már ebéd után mondogatta, hogy szeretne este teázni. Ennek oka az is volt, hogy a nővérem két doboz teát ajándékozott nekem, amikre ő is kíváncsi volt: málnásat és egy Mézes Mackó nevűt. (Ez utóbbinak nagyon aranyos neve van, ugye?) Szóval megbeszéltük, hogy lefekvés előtt teázunk egyet. Én már épphogy el is felejtettem, bevallom őszintén, ugyanis elfáradtam, másra koncentráltam. Egész késődélután kézműveskedtünk. Na, hát bizony az alkotás élménye is egy olyan dolog, amit olyan jó időről időre megtapasztalni! Tündéreket készítettünk wc papírgurigából (büszke vagyok az enyémre, egy bájos rózsatündért csináltam), virágot is alkottam, ő pedig füzért, és ezek mellett fontunk is. Lenke olyan belemerüléssel végezte a fonást, jó volt látni! Persze az ő levendulatündére is nagyon kedves lett. Jól eltöltöttük az eredetileg hosszúnak ígérkező, borongós időjárású napvégét, örültem is, hogy kitaláltam ezt a programot magunknak.

Amikor eltakarítottuk a csillámport, a fecniket és fonaldarabkákat, az unokahúgom bizony emlékeztetett a teázásunkra. Na, hát kértem egy kis időt, hogy bevégezzem az elpakolást, és szusszanjak egy kicsit, melyre végül nem került sor. Apa is csatlakozni akart hozzánk, így kiválasztottunk három bögrét, elkezdtük forralni a vizet és én, hogy legyen mit falatozni a forró ital mellé, almát hámoztam, mert a gyermek nem szereti a héját. Hirtelen ötlettől vezérelve kimentem a nappaliba gyertyát keresni, melyet nagy nehezen meggyújtottunk és a konyhaasztal közepére helyeztünk. A konyha lámpáját lekapcsoltuk, csak a kamráé égett a háttérben. Ekkor eszembe jutott egy romantikus mécsestartóm, ami a komódom tetején porosodik. Soha nem használom, pedig néha eszembe jutott már, hogy milyen jó volna esténként mécsest rakni bele, de nem jutottam még el idáig. Felszaladtam tehát érte, így ma este végre ő is elláthatta a funkcióját, lehetett gyönyörködni abban, ahogy a lángocska fénylett benne. Töltöttem mindenkinek vizet, addigra már a kislány rég belehelyezte a bögrékbe a kiválasztott teák filtereit. Felugrottam a telefonomért, és kerestem teázáshoz való relaxáló muzsikát. Találtam egy három órás válogatást a YouTube-on. Ezután már nem kellett felállni, üldögéltünk. Vártuk, hogy hűljön a teánk. Szagoltuk az illatát. A többiek citromlével és mézzel ízesítették az övékét. Az enyémbe méz nem kellett, hiszen a Mézes Mackót választottam, a citromlevet pedig nem kívántam. Apa kanalazott, így ő haladt a leggyorsabban. Mi várakoztunk, lassan hűlt a víz. Közben beszélgettünk nyelvújításról a gyufa kapcsán, lengyel szavakról, japánok teázási szokásáról... Több, mint 35 percen keresztül tartott a szertartásunk. Apa néha felállt, elmosogatott, de együtt voltunk. Én felvágtam még egy almát. Az unokahúgom első bögréjéből átöntöttem a tartalmat egy másik bögrébe, hogy hamarabb hűljön. Azután már ő is tudta iszogatni a teát. Igazi meghitt családi élmény volt.

A minőségi együtt töltött idő fogalma jutott az eszembe, azaz az egyik, számomra fontos szeretetnyelv egyike. :-) Elvileg holnap is sort kerítünk erre a szeánszra. Remélem. Ritkaság, hogy ilyen sokáig üljünk az asztal körül, főleg ennyire meghitten. Ráadásul esténként mindenki szétszeled, máshol van: megy a tévé a két lenti szobában, én pedig az emeleten vagyok. Lenke és a tea most összehozott kicsit minket.

Ha meghallgatnád az Akarsz-e játszani megzenésített változatát, ami eszembe jutott teázás közben a teáról szóló sora miatt és ezért lett a bejegyzés címe az, ami, akkor ITT megteheted. Nekem a klip is tetszik. :-)

Az unokahúgaim egy-egy aranyos 'megszólalását' szeretném megörökíteni most.

A kisebbikkel (2 éves lesz) egy böngészőt nézegettem. Azt hiszem, hogy felnőttként is nehéz néha rábukkanni egy-egy figurára, szívesen keresgélek. Az egyik zsúfolt képen egyszer csak megláttam egy tököt. Kértem, hogy bökjön oda, ahol a tök van. Erre vidáman felállt, odament a teraszajtóhoz, kimutatott a kertbe, és mondta, hogy "itt". Teljesen igaza volt, hiszen a veteményesükben bizony tök is megbújik. :-)

A nagyobbik unokahúgomat (6 éves lesz) pedig lehoztam ma vonattal hozzánk. Nem hosszú az út, de egy gyermeknek persze unalmas lehet. Ő szeret utazni, könnyen eltelt az idő. Csacsogtunk, könyvet lapozgattunk és fotókat nézegettünk a hétvégi kirándulásomról a telefonon. Az egyiken egy jellegzetes pozsonyi piros villamos volt. Ahogy meglátta, megszólalt, persze egész hangosan: "Villamos. Apád segge csillagos." Mindenki nevetni kezdett körülöttünk. Ő pedig nevetve magyarázta, hogy "ezt az óvodában tanultam ám". :-)