Elkezdtem ezt a blogírós folyamatot, aztán megszakadt, immáron több, mint két hónapja (nem is, 3 :-O), így pont az eredeti célkitűzést veszítettem vele el: az apró örömök felelevenítését. Többször eszembe jutott, hogy le kellene ülni, de a kedvem szegte az, hogy már sok idő eltelt. "Hát mit is kezdjek el írni", hogy pótoljam be a szép élmények felsorakoztatását, már most nem emlékszem mindenre... Ráadásul a mindennapok tengerében nem is könnyű blogolni, pedig valójában ez egy igen relaxáló cselekvés. A lényeg az, hogy nekiveselkedtem. Két barátom is szóvá tette ezen a héten, hogy rég írtam. Köszönöm nekik a figyelmet. Már én is éreztem, hogy kellene írni, ugyanis nincs más kifejezési módom. Sokszor azon kapom magam munka közben, hogy dalra fakadok, de az sérti a többiek fülét. A kézügyességem se az igazi, zenei adottságaim egyáltalán nincsenek, a mozgásom pedig... Na, de mielőtt végig mennék az összes hiányosságomon, amiből bőven akad, röviden tömören: nem gondolom, hogy lenne különösebb írói vénám, de ilyenkor úgy érzem, valami keveset mégis alkotok, valami olyat, amit vissza tudok olvasni, illetve másoknak is megmutathatok. Olykor szeretném, ha valamit létrehoznék. Egyes életszakaszokban azt hiszem, hogy ez az igény mindannyiunkban megérik. Persze kérdés, hogy mi az alkotás. Ha a körülöttünk lévő emberekben nyomot hagyunk, ha a barátaim rám írnak a Facebook-on, ha postai levelet küldenek nekem, ha beszélgetni szeretnének velem vagy ha valaki megjegyzi, hogy milyen jó, hogy minden egyes nap, amikor beérek a munkába, rámosolygok (ez egy elhangzott mondat, méghozzá a múlt hétről), akkor az is lehet egyfajta alkotás. Attól függ, hogy honnan nézzük. Többféle alkotás van, csak elégedettnek kell lenni azzal, amit mi magunk tudunk véghez vinni... Ezt önmagam biztatására is írom.

Tegnap péntek volt. Reggel a felkeléskor csak az motivált, hogy már jön a hétvége. Negyed 8-ig húztam az ágyból való kikelést, de még így is én értem be leghamarabb az irodába. A munkában olyan 2 óra környékén volt egy mélypontom, amikor is 5 percre lehunytam a szemem és próbáltam kikapcsolni a világot. Lassan haladtam a termékfeltöltésekkel, de a nap végén jó volt látni, hogy a múlt héten felhalmozott lemaradást, amit már a nagyfőnök jelzett, sikerült legyűrni, és a táblázatban, ahol minden ország vezeti, mely termékek aktívak a boltjában, már a legtöbb új árucikk neve zöld színbe öltözött a 'Hungary' oszlopban. A "fránya" spanyolok mindig megelőznek pár termékkel. Ez a kis "versengés", az az érzés, amikor beírhatom a táblázatba, hogy egy termék felkerült az oldalunkra, bizony apró, de motiváló örömökkel szolgál. (Az ellentétje nem, amikor le vagyunk maradva.)

Mi segít még tovább lendülni a munkában? A magyar csapatban mindig mond valaki valami vicceset, valamin mindig nevetünk. A múltkor már ránk is szólt Luan, a brazil fiú, akivel jóban vagyok, hogy vegyük vissza a hangerőt, mert nem akarja, hogy bajunk származzon ebből. Most már csak 3-an maradtunk, mert Eszter a héten elment - hirtelen, egyik napról a másikra-, így csendesebbek leszünk, de azért még így is dúl a jókedv (már amikor). Tegnap, mielőtt kiléptem az ajtón, hogy kiszabaduljak a hétvégébe, Zalán felém dobta viccből a papucsát, ezen is jót derültünk. Mindenki feszült, sok a stressz, az értelmetlen vagy meggondolatlan utasítás, a nem érthető kommentek a rendszerben a logisztikai osztály részéről, a rendszer lassúsága és vacak mivolta, az ezekből kifolyó káromkodás, de az előbb említett élmények, a nevetések segítenek rajtunk. Jó az is, amikor kedves ügyfelek hívnak, megköszönik, amit értük teszünk. Volt, aki olyan e-mailt írt, amiben kedvesnek nevezett - előtte már beszéltünk telefonon-. Kellemes érzés, ha valamelyik vásárlónak tudok segíteni egy kicsit, vagy hogy a szállítócéggel együtt lehet működni. Ezen túl az egyik cseh kolléga nagyon barátságos, tegnap csokit osztogatott nekünk, ill. egyébként gyakran beszélgetünk.(Minden kollégának van egy álneve, amin tudjuk őket szólítani, mikor róluk beszélünk. Ő például Páfrány.) Ebédnél néha a portugál csapatvezetővel (Hajóskapitány) kerülök össze, tegnap is vidáman eltársalogtunk. Az olaszoknál van egy fickó (Tészta 2), aki szeret engem heccelni, mindig megkopogtatja a hátam, amikor elhalad mögöttem, vagy beszól nekem valamit. Félreértés ne essék, van barátnője, de valami miatt kiszúrt magának. Egyébként az a típus, aki belép az irodába és köszönni se köszön - néha nekem szokott egyedül-. Kissé magának való emberke, furcsa jelenség, van, aki egyenesen bunkónak nevezi. Ha pedig nagyon rá akarok hangolódni a munkára vagy szükségem van még valamire, ami kis löketet ad vagy vidámabbá tesz, akkor a fülest szoktam bedugni és hallgatok valamit. Még egy dolog: heti 1x vagy 2x 10-re kell menni, és olyankor 6-ig vagyok. Ezt szeretem, mert egyrészt később kelhetek kicsit és kizökkent a mindennapok monotonitásából. Persze a 6 órás végzésnél vége a napnak, túl sok mindent akkor már nem lehet csinálni, de heti 1x belefér, 2x már kevésbé tetszik 

Nem annyira könnyű ez a munka vagy nem is tudom, mit gondolok róla. Az én pozíciómmal még be is foghatom a szám, bár pl. múlt héten 100%-ig ügyfélszolgálatoztam, de a nehéz ügyek nem rám hárultak. Amit viszont nagy előnynek tartok, hogy nem viszem haza a munkát, lerakom még ott az ajtóban. A többiek sokat túlóráznak, hogy ne halmozódjon fel annyi meló. Néha nekem is kell, nincs olyan nap, hogy 16:00-kor felálljak. E hét kedden ráhúztam másfél órát, mert épp lendületben voltam. Van, hogy tényleg végeláthatatlan mennyiségű dolog felhalmozódik. Nem lehet az e-mailek végére érni, mert mindig bejön egy újabb, plusz felhív valaki, plusz a chat-en is beköszön egy ügyfél, illetve még fel kellene tölteni ezt és ezt a terméket. Nekem tényleg egyszerűbb helyzetem van, könnyebben le tudom tenni a lantot, mint a többiek, kevesebb minden gyűlik össze. Csütörtökön megmondtam magamnak, ha törik, ha szakad, 16:00-kor fel akarok állni az asztaltól, mert szerdán is tovább bent voltam. Könnyű a munkaidőre ráhúzni, viszont egy sima hétköznap a röpke fél órák (vagy még többek) is sokat számítanak. Ennyivel kevesebb idő áll rendelkezésre a szabadidős vagy egyéb ügyek intézésére, ennyivel később kerülök ágyba, másnap ennek iszom a levét stb. Annak is ihatom viszont a levét, ha sok levelet hagyok meg másnapra... Nem könnyű ez, de még mindig kevesebb a dilemmám, mint Blankáéknak. A túlórákat amúgy lehet gyűjteni, és mint ahogy a múlt héten kiderült, február vége helyett január végéig fel kell őket használni. Egy szabadnapnyi már mindenképp összejött belőlük, úgyhogy egy januári hosszú hétvégém biztosan lesz (13 óránál tartok kb.), kérdés, hogy kettőt sikerül-e kitennie ezeknek az óráknak vagy jobban járok, ha esetleg már most lerövidítem kicsit a napjaimat, nehogy elvesszenek. Majd kitalálom.

A lényeg az, hogy a sok stressz ellenére a mérleg egyelőre pozitívba hajlik a munka tekintetében (is).

Sokat tanultam és fejlődtem már az elmúlt 3 hónapban. Gyorsan telik a munkaidő. Jó a csapat. Az se egy utolsó érzés, hogy van egy kis pénzem, egy kicsi megtakarításom, hogy december elején még 500 zlotym volt és így érkezett a következő fizetés. Több helyre beültem, elutaztam Wroclawba 3 napra, igaz, ingyen szállásom volt, nem vontam meg semmit magamtól, amire épp szükségem volt - és így is maradt pénzem. :-) Nem élek egyáltalán nagylábon, de úgy néz ki, hogy amire kell, arra jut. Azért persze meggondolom, mit veszek meg magamnak. Masszázsra pl. már jó ideje sajnálok költeni, de a lényeg, hogy a mindennapokban és kicsit többen is (l. a wroclawi utazás), jól megvagyok anyagilag. Ám hozzáteszem, ez volt az első ilyen hónap, október legvégére elfogyott a pénzem és a szüleiméből éltem egy hétig.

Nem akarok csak a munkáról szót ejteni. Életemben először érzem azt, hogy van életem a munkán/iskolán túl is. Mindig arra koncentráltam majdnem 100%-ig, amiben éppen benne voltam. Egyetemistakét csaknem 95%-ban egyetemista voltam. Középiskolásként középiskolás. Szociális munkásként szociális munkás. Nem volt nagyon más életem ezen kívül. Én nem tartom ezt problémának, mert boldog voltam Győrben is és Miskolcon is: mindenütt színes életem volt. A fél év szociális munkás periódusom érdekes és tanulságos. Középiskolásként túl kötelességtudó voltam és sokat tanultam, sokat szenvedtem a matekkal, a követelmények teljesítésével stb. Sokkal félénkebb ember is voltam, de azért akkor is eljártam minden héten hittanra, tizedikben jógára és kicsit hastáncra, a legvégén volt barátom is, de alapvetően az iskolának éltem, mindenkinek meg akartam felelni. Most viszont ha csak ez a munka lenne, valószínűleg nem lennék annyira vidám. Szerencsére bőven van társaságom a cégen túl is, nem is szorultam rá annyira a munkahelyiekkel való összebarátkozásra. Nem vágytam velük buliba menni. Egyszer rávettem magam, de hamar leléptem, mert nem jött át a hangulat. Mostanság baromira nem vagyok partizós hangulatban. A múlt héten nagy erőfeszítések árán elmentem egy finn kolléga által szervezett házibuliba. Azt mondhatom, megérte. Sok kedves szót kaptam és kicsit közelebb is érzem magam a munkatársakhoz. Azért ezen a héten már nem vettem részt az iszogatáson, nincs erre igényem ilyen gyakran.

Az elmúlt időszakban az egyedül- vagy kistársasági lét igénye volt hangsúlyos nálam. Úgy éreztem, képtelen vagyok már több ember befogadására, több ismeretség kötésére. Az introvertált énem jött elő. Ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna társasági programjaim. Sokakkal találkozom.

Még szeptemberben voltam egy kis szülinapos szalonnasütögetésen egy Gábor nevű önkéntes hívására (őt ünnepeltük). Akkor hajlamos voltam még arra, hogy igen magányosnak érezzem magam meg nem értettem, mi értelme a lengyelországi itt tartózkodásomnak, valóban jó döntés volt-e ez, hogy újra itt vagyok... Nem értettem, hogy hogy törtek fel váratlanul a mélyből a negatív érzések, gyakran indokolatlannak tűntek. (Ez az első hetekben igen jellemző volt itt, nem is tudom, ez mikor rendeződött, talán szeptember legvégére, bár egyszer október legelején is előtört még utoljára egy este, pedig nem is volt rossz nap a hátam mögött.) Emlékszem, hogy ahogy sétáltam a szalonnasütéstől haza, eléggé fojtogatott a szomorúság és a magány, pedig a találkozó maga pozitívan sikerült. Akkor Metaxiának készítettem egy videót a házról, ahol együtt laktunk, mert az előtt álltam, és meglehetősen rossz hangulatú lett az a kisfilm. Kellett idő ahhoz, hogy feloldódjam úgy általában. Lehet, hogy ez még most se valósult meg teljesen. A szülinapomon 6-an ültük körbe az asztalt és társasoztunk, kakaós csigát sütöttünk és paprikás krumplit készítettünk, na meg jókat beszélgettünk... Idén vártam a szülinapom (bár csak az utolsó pillanatban szerveztem valamit magamnak), és az egész októbert úgy éltem meg, hogy ez az én hónapom, milyen gyönyörűek a fák... Pár hete Argyrys-nál volt közös filmezés a munkatársaival. Andrea-nál sokan összejöttünk társasozni. A szülinapját a cseh étteremben töltöttük. Ewelina - a volt koordinátorom- 4 hónap utáni visszatérésekor Andrea-val tortát sütöttünk, másnap pedig Kasia és Argyrys társaságában odaadtuk neki, emellett jót beszélgettünk és szürcsöltük Kasia fenséges forró csokiját. Még októberben a sétálóutcában volt egy nagyon vidám összejövetel Andrea-val, Luannal és az arvatos kollégáikkal, ahol hatalmasat nevettem azon, ahogy a brazil és olasz fiú lengyelül próbált egymással beszélgetni. Azóta se nevettem ekkorát! Rendkívül felszabadító volt. Két hete vasárnap igen különleges reggelim volt: közösen költöttük el egy kávézóban Argyrysszal és egy kollégájával, valamint az ő barátaival, ill. egy ismerős házaspárral. Nem is tudom, hogy valaha ültem-e be csakúgy bárhová is reggelizni. Miért ne? Ezek miatt az élmények miatt nagyon megéri itt kint lenni. Damian barátommal is sok időt töltök. Lenne mód szombatonként nemzetközi társasjáték klubba menni, ahol kétszer voltam még szeptemberben. Az első alkalom nagyon tetszett, ott futottam bele életemben először Eszterbe, még mielőtt kollégákká váltunk volna. Különleges találkozás volt, jót nevettünk akkor azon, hogy realizáltuk, hogy mindketten magyarok vagyunk. Ritkaság egy másik magyarral összefutni, főleg egy leendő munkatárssal. Azóta nem voltam ebben a klubban. A TANDEM meetingekre se járok, amik keddenként vannak, nem jó az az időpont nekem, és mindent tényleg nem lehet csinálni.

Utazni is tudok egy kicsit. Egy hónapja Wroclawban couch surfingeltem. Egy fiatal, nagyon kedves házaspár látott vendégül és megismerhettem egy őrült koreai világutazó fiút is. Nagyon nyugtató volt az 5 órás oda- és visszaút a vonaton. Igazán kipihentem magam, kellett az nekem akkor és ott. Október elején meglátogattam egy barátnőmet és családját az 1 órányira fekvő Nowogardban. Kellemeset sétáltunk, élveztem a gyerekek társaságát. Berlinben pedig Eriékkel - a nővéremékkel- lehettem egy napot, így kicsit játszhattam Hédivel és Lenkével, a családból is jutott nekem.

A magyarokkal is vannak néha programok, egyre több. Blankával egyszer kettesben iszogattunk a sétálóutca egyik sörözőjénél - akkor még a szabadban ülve. Nagyon kellemes volt figyelni az embereket, az esti fényeket. Egy másik alkalommal vele és egy magyar barátjával, aki meglátogatta őt, üldögéltünk ugyanott. Egy alkalommal átmentem Blankához vasárnap este, ahol beszélgettünk kicsit. Eszterrel egyszer hosszan társalogtunk egy kávézóban. Több magyar csapatépítő is volt már, amikor Adri, a "country manager" itt volt velünk. Minden hónapban itt tölt egy hetet, és olyankor legalább 1x beülünk valahova, ill. egyszer pedig Zalánéknál is vacsoráztunk, ahol igazán ízletes ételeket fogyaszthattunk.

A POLITES pedig mindig ott van nekem. Heti egyszer korrepetálást tartok az irodában egy lengyel lánynak. Szeptemberben kezdett angolul tanulni és szüksége van támogatásra. Ez kihívás nekem. Igyekszem kreatívan készülni az órákra, el tudok ezzel bíbelődni. Tegnap például jól sikerült az óra, úgy éreztem, hogy ez most jó volt. Próbálom a POLITES-t támogatni, két rendezvényükön is voltam már, pl. ezen a héten volt egy remek zenés önkéntes est, októberben pedig én képviseltem a nemzetközi önkéntességet egy programon. :-)  Ezen kívül felkértek, hogy mentoráljam az új EVS önkénteseket. A többi mentorral (Argyrys, Andrea, Ira, Szymon) volt több összejövetelünk, 2 hete "kiosztottunk" 4 önkéntest mindenkinek. Egyelőre nemigen indult be ez a mentori folyamat, valószínűleg túl nagy szükségük nincs is rám. Az egyik lánnyal már leültem beszélgetni, ő mondta is, hogy nemigen tudja, miben segíthetnék neki. A lényeg, hogy azért próbálok mind a négyükkel találkozni valamikor, hogy kicsit jobban megismerjük egymást. Kettőt már jobban ismerek közülük, mert közel laknak hozzám, és egyszer az egész lakásukat meghívtam magamhoz, voltunk együtt piacon és még moziban is. Akkor még nem voltam a mentoruk. Most hétvégén egy kis adventi partit rendezek, a 4 "mentoráltam" is meghívtam, meglátjuk, eljönnek-e. 

Egyébként az új önkéntesek a "gyengéim". Már több alkalommal voltam velük: kávézóban ill. egy nemzetközi esten, amit a POLITES-ben tartottak. Nem érzem jól magam a nagy csoportban: 21 ember, teljesen elveszek köztük. Nem tudok feloldódni. Szerettem volna jobban integrálódni, de rájöttem, hogy ez most nem megy nekem, nem voltam képes 21 ember között feloldódni, kimondottan rosszul éreztem magam, amikor mindannyian ott voltak egy kupacban mellettem. Úgyhogy én erről le is tettem, igazából nincs is szükségem ennyi új emberre. Most ez a mentorkodás jó, "hozzám tartoznak" 4-en, akikkel talán néha fogok találkozni. Az alapítványi irodában össze szoktam futni pár emberrel, ha bemegyek, ill. a politeses rendezvényeken is, de ennél több tényleg nem kell.

Próbálom levetni a "társadalmi nyomásokat" magamról. Mások is mondták ezt nekem. Nem akarok azzal foglalkozni, hogy társaságba kellene menni, hogy még inkább szocializálódni kellene a munkahelyen, hogy ha nem megyek buliba, nem iszom, akkor furcsa, nyomi vagyok stb. Sokszor ezek csak az én képzeteim, hogy vajon mit várhatnak el tőlem az emberek. Magamba nézek ilyenkor. Jó, a múlt héten megérte elmenni a házibuliba, néha kell az erőfeszítés is, de nem mindig. Heti egy nap kell nekem legalább, hogy egyedül legyek, spontán programokat csináljak - mint például ma. Nagy szükségem van arra, hogy addig feküdhessek, ameddig jól esik és magamban lenni. Mindig elfáradok hétközben, nem tudok eleget pihenni. Hiszen egyrészt már a munka is fáraszt, alapból fáradékony vagyok, másrészt elég szépen kitöltöm a szabadidőmet akár a napi feladatokkal: vásárlás, főzés, akár sétával, valakivel való találkozással, facebook-os beszélgetéssel, -hisz az otthoniakkal, messze levőkkel is szeretném a kapcsolatot tartani- önkénteskedéssel, lengyel órával. Minden nap este érek csak haza, több idő kellene a passzív pihenésre. A sportot még mindig nem sikerül beépítenem a rutinomba. Egyszer elmentem pilatesezni, mert majd szétvetett a feszültség.:-( Az angolomat is fel szeretném turbózni, erre is kellene időt szánnom. Nem tudom, hogy sokat várok-e el magamtól. A lényeg az, hogy a hétvége nekem a regenerálódásé. Most jó már jó hosszú ideje írni - szombat koradélután. Múlt vasárnap adventi dekorációt készítettem és annak látványát élveztem és élvezem most is. Verset olvastam az égő gyertya mellett. :-) A hétvége ezeké az élményeké. Úgy érzem, jó életem van, és nem gondolom, hogy felaprítana a mókuskerék, mindig van valami különlegesség.

Nem akarom azt mutatni, hogy az életem fenékig tejfel. Az elmúlt 3 hónapban többször voltak érzelmi hullámvasútjaim. Nem mindig egyszerű. Gyakran a munkában is úgy érzem, nem vagyok elég jó, bőven van hová fejlődni stb., de alapvetően úgy gondolom, megérte visszajönnöm, belevágni ebbe az életszakaszba itt kint, és azt mondhatom, sok szép dolog ér. 

Zárásul egy kis apró-cseprőség: Tegnap este fáradtan értem haza a korrepetálás után. Csak úgy üldögéltem a kényelmes fotelemben és régi ('90-es, 2000-es évekbeli) magyar slágereket hallgattam. Kint esett az eső. Ráraktam az arcom a meleg radiátorra, és figyeltem, ahogy az esőcseppek szép lassan peregtek az ablaküvegen. Rajtuk keresztül kémleltem az utcát is, ahol néha elment egy-egy autó. Jó pár percet így töltöttem. Szeretek lelassulni, bár alapvetően jó magam is elég lassú emberke vagyok, de ez nem (akkora) baj.