Nos, ezt a blogot eredetileg úgy képzeltem, hogy nem események láncolatát írom le, hanem amolyan kis novellaszerűen néhány pozitív élményt örökítek meg. Most mégis úgy érzem, hogy a kezdete valaminek mindig annyira érdekes, hogy érdemes vele bővebben foglalkozni. Általában jobban emlékszem pl. egy-egy tanévnyitóra, a kollégiumba való beköltözésre stb., mint más hétköznapokra. Mégis azt hiszem, jobb, ha élesebb lenyomatot hagyok az elmúlt 2 napomról is, mert bár valamennyire biztosan megmaradnak, de mégsem teljes pontossággal.

Az első éjjelem csütörtökön nem volt az igazi. Zavart az óra tik-tak-olása (így hát levettem a falról), melegem volt,  és tele voltam gondolatokkal, így nehezen aludtam el. Ez azért volt probléma, mert reggel kelni kellett, hogy negyed 9 körül odaérjek a fiatal és mosolygós HR-eshez, aki papírokat nyomott a kezembe, amikkel el kellett ballagnom az orvosi rendelőbe. Hamar odaértem, úgyhogy hogy húzzam az időt, beültem a bazilikába, ami egyébként nagyon szép épület, csillagok vannak a homlokzatán. Épp mise volt. Az egyik orvos nem beszélt angolul, így hát be kellett vetnem az összes lengyel (és latin) nyelvtudásomat, ő pedig elővett angol verziójú nyomtatványokat. Megoldottuk a helyzetet. A HR-eshez visszafelé egy házaspár megkért, hogy fényképezzem le őket a régi mozi előtt. Élvezem azokat a helyzeteket, amikor nem derül ki az emberek számára, hogy külföldi vagyok. Megértettem, mit akarnak, és lenyomtam kétszer a kamera gombját (ami hiba volt talán, mert mint rájöttem, 'előhívatós' volt, így elpazaroltam plusz egy filmkockát). A HR-esnél kitöltöttünk mindenféle dokumentumot, fénykép is készült rólam (ajjaj), megtudtam egész sok részletet a munkáról, de még nem mindent: pl. a munkaidő kezdete és vége vagy a szabadnapok még nem világosak számomra. Kellemes hangulatú volt az irodájuk, szimpatikusnak tűntek az emberek. Néha viccelődtem, amin mosolyogtak. Pl. végig kellett kérdeznie a lánynak, hogy van-e vállalkozásom, más kereseti lehetőségem, én meg azt feleltem, hogy 'sajnos nincs'. Persze nem a világ legnagyobb vicce, talán kicsit gúnyos is. Hazagyalogoltam onnan. Jó volt rájönni, hogy mindenhez közel lakom, alig 15-18 perc alatt ott teremhetek a fontos helyszíneken. Nagyon fáradt voltam, így hát kíméltem magam, és ledőltem vagy három órára. Elaludnom nem sikerült, de legalább relaxáltam egy kicsit.

Sok tervem volt aznapra, de beláttam, hogy előbb kicsit magamhoz kell térnem. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból fél 2 felé. Eldöntöttem, hogy bemegyek a POLITES-be üdvözölni a dolgozókat, plusz hazahozni a cuccaimat, amik bent vannak. Ehhez viszont ki kellett itthon pakolnom a bőröndöm tartalmát. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, megpróbáltam Ana holmijait valahogy egy helyre tenni. Szinte bárhová, ahová benyúltam, az ő cuccaival kerültem kapcsolatba. Rádöbbentem, hogy több mindent hagyott itt, mint én azt képzeltem. Végre fel is mértem egy kicsit, hogy pontosan miket, néhány dolog nagyon jól jön nekem, ám valamit kezdenem kell majd ezzel a sok mindennel, ha ő nem jön vissza értük, és ez egyfajta teher. Az arcmaszkoknak, a körömlakknak, a testápolónak, a papíroknak, a filctollaknak, a színezőkönyvnek, az ágyneműhuzatoknak, a törölközőknek, a vattáknak, a vitaminoknak, a gyertyáknak, a kreatív holmiknak és néhány meleg pulóvernek örülök. Úgy voltam vele viszont, hogy ez a szoba jelenleg nem az enyém. Szomorú látni, hogy ennyi mindene itt maradt ennek a lánynak, tudom, hogy a szíve nagy darabja is. Egyelőre nem akarom használni a ruháit pl., de az sem lehet, hogy nem lakom be a helyet, ha nem tudom úgy pakolni a cuccaimat, ahogy én szeretném. Szóval nagyjából a szekrénysor egyik felébe az ő, a másikba az én dolgaimat rakosgattam. A POLITES-ben megtaláltam a csomagjaimat, amit Eszterek igazán praktikusan összepakoltak nekem. A két nagy zsákból csináltak két szatyrot. Hát igen, én nem vagyok a pakolás művésze... Sajnos rájöttem, hogy sok a cuccom. A legfontosabbakat hazahoztam az irodából (mint hajszárító, plüss maci, ágylepedő), de így is még maradtak bent holmik, pedig már most sok minden van a szobában. Mindenesetre mikor hazajöttem, jó érzés volt a macimat az ágyamra helyezni, és lefedni az ágyamat az én megszokott narancssárga alapon csíkos plédemmel. Végre kicsit a magaménak éreztem a helyet, végre valami, amit én hoztam ide, amivel én dekorálom a szobát. A kulcscsomóra pedig az én macis kulcstartóm került.

Ana ízléses és kreatív lány. A szoba egyik falát teleragasztotta színes pillangókkal. A csillárról általa készített pillangós füzérek lógnak le. Az ajtót és a szekrénysort kidíszítette ezüst színű csillagokkal. A szekrény üvegajtaját és az ajtót kibélelte lila krepp papírral. Sárga terítő van az asztalon. Díszpárna a földön. Virágos naptár a falon. Sok a növény a párkányon. Gyertya mindenütt. Igazán barátságos és az én ízlésemnek is megfelel minden. Mégis valahol rossz érzés, hogy nem én gondoskodhatok ezekről. Már nem fogok egy huszadik gyertyát ide vásárolni. Nem fogok kinézni a boltban egy újabb szobanövényt, mert készen kaptam egy kedves kis szobát. Ez nem panaszkodás, ez csak egy érzés. Tegnap enyhítettem egy kicsit ezen az érzésen: otthonról elhoztam egy pillangós díszt, ami nagyon passzol az itteni dekorációkhoz. Nem tudtam, hogy sok a lepke itt, tehát ez teljesen véletlenül jött ki. Már ki is akasztottam a fal és a szekrény közé, jól mutat. A tik-takoló óra helyére (ami pl. nem is tetszett nekem) kitettem az én otthonról hozott naptáramat. Van nálam egy kicsi Velencei-tavi térkép. Mivel sárgás színű, jól illik a sárga asztalterítő fölé. Ezek az apróságok segítenek, hogy berendezkedjek. Szép, tágas szobám van és egy szűkös, napfényes erkélyem. A zajt leszámítva és a függönyök hiányát, azaz a világosságot reggelente, nincs okom a panaszra.

A POLITES-ben találkoztam két volt kollégámmal, az egyikük nagyon örült nekem, a másikkal nem volt előtte se különösebb kapcsolatom. Kasia-val jót teáztam. Megjelent egy új olasz önkéntes, Rafael, akinek segíteni kellett buszjegyet venni. Ráértem, így elkísértem. Utána pedig egy jó nagyot sétáltunk egy másik önkéntes házáig. Mutattam neki helyeket, beszélgettünk, éreztem, hogy a segítségére vagyok. Szimpatikus volt. Ewelina is hálás volt nekem, hogy helyette elintéztem az ügyletet. Kellemesen éreztem ettől magam. Rafael invitált, de nem akartam velük maradni. Be szerettem volna menni a mobilszolgáltatomhóz, hogy segítsenek a SIM-kártyámat behelyezni a mobilba, mert sajnos ügyetlen vagyok ehhez, de nem volt kedvem már visszasétálni, nagyon eltávolodtam tőle.

Hirtelen rám telepedett egy érzés, amit olyan jól ismerek, de már rég éreztem: Mit kezdjek magammal? Sétáljak egy kicsit még? Menjek el valahová? A hazajövetel gondolata 'rémisztőnek' tűnt. Mit csináljak otthon? Ez a kérdés gyakran felmerült bennem az EVS önkénteskedésem során is. Olykor a szabadidő gondolata ijesztően hat számomra. Ezzel nyilvánvalóan kezdenem kell valamit. Én ezt már többször tudatosítottam magamban, hogy ezzel gondjaim vannak, és már tettem is lépéseket a megoldásukra (pl. listát írtam magamnak a lehetséges szobai szabadidős elfoglaltságokról), ill. őszintén magamba próbálok nézni és beszélgetek magammal, amikor ez a helyzet fennáll. Most is emez történt. Magamr(b)a néztem és láttam, hogy fáradt vagyok, hogy pihennem kell. Nem kell már sehova máshova mennem. Szépen haza kell sétálnom és relaxálnom. Élveznem a szép szobámat egy könyv társaságában. Ez a gondolatsor megnyugtatott. Estére kaptam meghívást moziba. Úgy voltam vele, hogy ha kedvem lesz, elmehetek, de addig is szigorú pihenés. De nem mentem el a moziba, hanem egy kellemes, nyugalmas késő délutánt - estét töltöttem odahaza. Kiültem a teraszra olvasni. Vacsoráztam (paradicsomkrémes kenyeret), zenét hallgattam. Nagyon rákaptam ERRE meg ERRE a számra. Lefekvés előtt az aztékokról néztem egy dokumentumfilmet. Filmezni ritkán szoktam, úgyhogy ez különleges volt számomra. Jobban rá kellene kapnom.

Másnap (szombaton) pedig tényleg a nyugalomé volt a terep. Sokáig aludtam. Kényelmesen megreggeliztem, teát szürcsöltem hozzá. Beültem a kényelmes fotelszerűségbe, ahol lábat áztattam, borotválkoztam, körömlakkoztam, arcmaszkoztam. Törődtem magammal, ápoltam magam. Közben a Jazzy Rádiót hallgattam. Többször visszadőltem kicsit az ágyamba. Most a tegnapi ellenkezője történt: alig tudtam összeszedni magam, hogy lemenjek a boltba. Muszáj volt, mert valamit ennem kellett. Nagy bevásárlást rendeztem a Rossmann-ban és a Netto élelmiszerboltban. (Ezek mind a ház aljában vannak, egy kisebb 'pláza' van itt, mint felfedeztem. :-) Sok alapvető dolognak a híján voltam még, amiket be kellett szereznem (tisztasági dolgok, fűszerek, olaj stb.). Kisütöttem csirkeszeleteket, amiket zöldségekkel és hajdinával fogyasztottam el. Mára is maradt, így most nem kell főznöm még. Majd holnapra kell valamit megint összedobnom. Ez volt az első főzésem a lakásban, pénteken csak salátát ettem. A konyhában is kezdem már egy kicsit kiismerni magam. Úgy láttam, hogy nem gyűjtik szelektíven a hulladékot, de én elkezdtem magamtól. Ma lesz 'lakógyűlésünk', ha minden igaz, hogy tisztázzuk a takarítást stb. Már itt a lány is, ma reggel véletlenül összefutottam vele. Fogalmam sincs, mióta van itthon, bár már tegnap láttam egy új cipőt, valószínűleg az övé volt. Mindenki begubózódik a szobájába.

Tegnap egyébként senkivel se beszélgettem. A kasszásokkal váltott pár szón, illetve a lépcsőházban a 'Jó napot'-on túl csak apával telefonon. Ez egy bekuckózós nap volt. Egy idő után úgy éreztem, a punnyadáson túl valamit kéne csinálni, így levánszorogtam az utcára és tettem egy nagy sétát a helyi gyönyörű temetőben. Ott is több helyen leültem, nem voltam túl energikus. Kicsit amolyan feladatnak éreztem az ottlétemet, nem is tudtam eldönteni, hogy valóban akartam-e én ezt a sétát vagy sem. Mindenesetre szép volt. De akkor és ott rám telepedett valami erősebb magányérzet. Muszáj volt  felhívnom apát, és bekapcsolnom a mobilinternetem, hátha ír valaki. Írtak, így nem adtam át teljesen magamat a temetőnek, de a magánynak sem. Emiatt kicsit nehezteltem magamra, hogy hát 'Panni, ha már itt vagy, nem a mobilt kellene nyomogatnod meg nézegetned', de aztán engedékenyebb lettem. Valójában, ha nagyon akartam volna, lett volna programom egy nagyobb társasággal vagy akár Rafael-nek is írhattam volna, de igazából nem volt energiám az emberekhez, legalábbis sokhoz és újakhoz biztos nem. Érdekes ez a magányérzet: tehetnél ellene, mégse akarsz, mégse tudsz. Azt hiszem egyébként, hogy kellett ez az egyedüllét, hiszen rá kell készülnöm a következő napok megpróbáltatásaira. Hazafele vettem egy MAGNUM(!) jégkrémet a boltban, már több napja nem ettem csokit, azt gondoltam, ennyi belefér, egyfajta jutalom a márkája is. Itthon folytattam a messenger-özést és a zenehallgatást. 10-kor már ágyba bújtam és egy jó nagyot aludtam. Kipihent vagyok, süt a nap. Délután lesz egy találkozóm 3 barátommal (talán nevezhetem így őket).

A temetőben - szép park, ugye? :-)